2. vasárnap
"Advent. Mikor Karácsonyra, Szentestére készülünk. Valamiféle önfeledt örömöt szeretnénk, valami új jó születését. A készülődéskor megpróbálunk nyitottak lenni arra, hogy hadd szülessen valami új jó ezen időszak alatt.
Ismeritek a történetet az idős pap bácsival, aki már 30 éve ugyanazon a helyen van, és minden beszéde ugyanolyan. A megújulásnak halvány árnyéka sem vetül rá.
Ezt a kedves testvérek annyira megunják, hogy odamegy hozzá egy kis küldöttség, és azt mondják neki: „Jóska atya, mi befizetünk téged egy lelki gyakorlatra, ha te oda elmennél, esetleg megújulnál. Ez nekünk is annyira jó lenne.”
Jóska atya elmegy. Hétfő-kedd-szerda ott van, csütörtök délelőtt hazaér. Majd eljött Advent vasárnapja, kiáll az idős pap bácsi. Ugyanazt a beszédet elmondja, talán egy kicsit még unalmasabban, mint addig.
Most már a kíváncsiság is lendíti a kis küldöttséget, és odamennek Jóska atyához, megkérdezik tőle. „Jóska atya, mégis milyen volt az a lelkigyakorlat?” Erre legyint az idős pap bácsi: „Ne is kérdezzétek. Három napomba tellett, míg visszaszoktam a régi kerékvágásba.”
Minden új jó születésének az az előzménye, hogy valami régi jót el kell engedni, ez veszteség. Mikor elkezdünk készülni ennek a valami új jónak a születésére, ha ezt tényleg komolyan vesszük, és elkezdünk valamit másképp csinálni, akkor rögvest veszteségeink támadnak.
Az első gondolat tehát ez. Ha szeretnénk önfeledten ünnepelni valami új jónak a születését, először a veszteség sötétségén, keserűségén érdemes átjutnunk.
Elmeséltem ezt a történetet a gyerekeknek is, és megkérdeztem tőlük, vajon miért mondta ezt Jóska atya a lelki gyakorlat után. Az egyik gyermek a következőt mondta: „Ő tartotta a lelkigyakorlatot.” Ez a kreatív gondolkodás gyöngyszeme.
Tulajdonképpen Adventben elkezdjük tartani magunknak a lelkigyakorlatot. Valamit el kell engednem, hogy egy új jó születhessen.
A következő gondolat. Jó lenne ha a veszteség után azonnal belecsöppenénk valami jóba, csak sajnos nem így van. Amikor elengedtük a régit, és megünnepeltük mindazt, ami maradandó és jó belőle, akkor nekiállunk valami újnak.
Mi történik ekkor? Megint jön valami sötétség, előjönnek az aggodalmaink. „De ez hogy lesz? Fogalmam sincs, hogy lesz. Mit fogok én ott csinálni? Hogyan kezdjek bele, vagy mi legyen az az új? Hogyan lesz hozzá bátorságom? Lehet, hogy nincs is hozzá kedvem.”
Néhány nappal ezelőtt megjelent John Gottman amerikai családterapeutának a fő műve magyar nyelven, egy új fordításban. A legvégén van egy utószó: „Kétség kívül, mikor valaki elszánja magát, hogy tényleg tegyen valamit, legyen megújulás, akkor egy kicsit szüneteltesse a hitetlenségét.”
Meglepő, hogy ezt a kifejezést használja: kicsit szüneteltesse a hitetlenségét. Hogy lesz-e ebből valami jó, megéri-e, születik-e ebből valami, hogy a befektetett energia megtérül-e.
Amikor elkezdünk valamit csinálni, mert azt érezzük, itt az ideje, milyen természetesen bennünk van az, hogy nem tudjuk, hogy van-e értelme, vagy lesz-e hozzá erőnk.
Milyen nagy dolog, ha azt mondjuk „Most, adventben, kicsit szüneteltetem a hitetlenségem azért, hogy legyen erőm valamit csinálni. Hogy ne hagyjam abba az első lépésnél, az első fáradtságnál, vagy kudarcnál.
Valami új jó előtt, sokszor először valami sötétség látogat meg bennünket. Jön az aggodalom, a kényelmetlenség, a zavar, a „nem tudjuk hogy lesz”. Az újnak nem rögtön a fényes és szép, boldogító, békét hozó része érkezik meg,
Akkor tudunk önfeledtek lenni, tényleg örülni egymásnak, nem csak úgy csinálni, ha ezeken a lépéseken átmentünk.
A veszteségekkel szembenéztünk, akár valami jót elengedve egy új jó érdekében. Tudunk egy picit megállni, ünnepelni, átgondolni: „Mi az, ami tényleg maradandó, mi a lényeg, ami sose vész el, akármekkora is a veszteség?”
Aztán átküzdjük magunkat az aggodalmainkon, fölfüggesztettük kicsit a hitetlenségünket. Utána kiderül, hogy tulajdonképpen még szeretni is tudjuk egymást."
Részlet Pál Feri 2016. 11. 27-i vasárnapi beszédéből. Hallgasd meg a teljes hanganyagot: http://bit.ly/2fZXHcq
Ismeritek a történetet az idős pap bácsival, aki már 30 éve ugyanazon a helyen van, és minden beszéde ugyanolyan. A megújulásnak halvány árnyéka sem vetül rá.
Ezt a kedves testvérek annyira megunják, hogy odamegy hozzá egy kis küldöttség, és azt mondják neki: „Jóska atya, mi befizetünk téged egy lelki gyakorlatra, ha te oda elmennél, esetleg megújulnál. Ez nekünk is annyira jó lenne.”
Jóska atya elmegy. Hétfő-kedd-szerda ott van, csütörtök délelőtt hazaér. Majd eljött Advent vasárnapja, kiáll az idős pap bácsi. Ugyanazt a beszédet elmondja, talán egy kicsit még unalmasabban, mint addig.
Most már a kíváncsiság is lendíti a kis küldöttséget, és odamennek Jóska atyához, megkérdezik tőle. „Jóska atya, mégis milyen volt az a lelkigyakorlat?” Erre legyint az idős pap bácsi: „Ne is kérdezzétek. Három napomba tellett, míg visszaszoktam a régi kerékvágásba.”
Minden új jó születésének az az előzménye, hogy valami régi jót el kell engedni, ez veszteség. Mikor elkezdünk készülni ennek a valami új jónak a születésére, ha ezt tényleg komolyan vesszük, és elkezdünk valamit másképp csinálni, akkor rögvest veszteségeink támadnak.
Az első gondolat tehát ez. Ha szeretnénk önfeledten ünnepelni valami új jónak a születését, először a veszteség sötétségén, keserűségén érdemes átjutnunk.
Elmeséltem ezt a történetet a gyerekeknek is, és megkérdeztem tőlük, vajon miért mondta ezt Jóska atya a lelki gyakorlat után. Az egyik gyermek a következőt mondta: „Ő tartotta a lelkigyakorlatot.” Ez a kreatív gondolkodás gyöngyszeme.
Tulajdonképpen Adventben elkezdjük tartani magunknak a lelkigyakorlatot. Valamit el kell engednem, hogy egy új jó születhessen.
A következő gondolat. Jó lenne ha a veszteség után azonnal belecsöppenénk valami jóba, csak sajnos nem így van. Amikor elengedtük a régit, és megünnepeltük mindazt, ami maradandó és jó belőle, akkor nekiállunk valami újnak.
Mi történik ekkor? Megint jön valami sötétség, előjönnek az aggodalmaink. „De ez hogy lesz? Fogalmam sincs, hogy lesz. Mit fogok én ott csinálni? Hogyan kezdjek bele, vagy mi legyen az az új? Hogyan lesz hozzá bátorságom? Lehet, hogy nincs is hozzá kedvem.”
Néhány nappal ezelőtt megjelent John Gottman amerikai családterapeutának a fő műve magyar nyelven, egy új fordításban. A legvégén van egy utószó: „Kétség kívül, mikor valaki elszánja magát, hogy tényleg tegyen valamit, legyen megújulás, akkor egy kicsit szüneteltesse a hitetlenségét.”
Meglepő, hogy ezt a kifejezést használja: kicsit szüneteltesse a hitetlenségét. Hogy lesz-e ebből valami jó, megéri-e, születik-e ebből valami, hogy a befektetett energia megtérül-e.
Amikor elkezdünk valamit csinálni, mert azt érezzük, itt az ideje, milyen természetesen bennünk van az, hogy nem tudjuk, hogy van-e értelme, vagy lesz-e hozzá erőnk.
Milyen nagy dolog, ha azt mondjuk „Most, adventben, kicsit szüneteltetem a hitetlenségem azért, hogy legyen erőm valamit csinálni. Hogy ne hagyjam abba az első lépésnél, az első fáradtságnál, vagy kudarcnál.
Valami új jó előtt, sokszor először valami sötétség látogat meg bennünket. Jön az aggodalom, a kényelmetlenség, a zavar, a „nem tudjuk hogy lesz”. Az újnak nem rögtön a fényes és szép, boldogító, békét hozó része érkezik meg,
Akkor tudunk önfeledtek lenni, tényleg örülni egymásnak, nem csak úgy csinálni, ha ezeken a lépéseken átmentünk.
A veszteségekkel szembenéztünk, akár valami jót elengedve egy új jó érdekében. Tudunk egy picit megállni, ünnepelni, átgondolni: „Mi az, ami tényleg maradandó, mi a lényeg, ami sose vész el, akármekkora is a veszteség?”
Aztán átküzdjük magunkat az aggodalmainkon, fölfüggesztettük kicsit a hitetlenségünket. Utána kiderül, hogy tulajdonképpen még szeretni is tudjuk egymást."
Részlet Pál Feri 2016. 11. 27-i vasárnapi beszédéből. Hallgasd meg a teljes hanganyagot: http://bit.ly/2fZXHcq
