"Firenze elesett?
Bevették az újhullámos csapatok
Bevették az újhullámos csapatok
Frei Tamás írása
Olaszországban mindig keserű lesz a kávé – mondják ottani ismerőseim. Aztán hozzáteszik, hogy a következő években azért a kesernyésség mellé ici-pici citrusosság is érkezhet, mert egyre inkább belátják, hogy az olasz fiatalok körében is hódítani kezdett az újhullám, a szinte savanyúra pörkölt, világos, amerikai espresso divatja.
A dolog persze nem ilyen egyszerű. A kérdés nem úgy merül fel, hogy a jó kávé keserű-e, vagy savanyú? Annál azért komplexebb ez a kérdés, minthogy az olasz kávé keserű, és kész, az amerikai újhullámos viszont savanykás, citrusos, csak alig érezhető kesernyésséggel a mélyén.
Firenzében sétálgatva például alig képzelhető el, hogy aki ott jár, még ha csak turistaként is (nem kell tehát kávérajongónak lenni), az ne botoljon bele az olasz kávészínpadot a feje tetejére állító barista-bajnok, Francesco Sanapo egyik kávézójába. A legújabb, legszebb és legnagyobb kétemeletes csoda ugyanis a „turista-hordák” csapásirányán, azon az ösvényen áll, ami a Pitti palotától a Régi-hídhoz, a Ponte Vecchio-hoz vezet. Onnan már csak pár lépés az Uffizi képtár, amivel összenőtt a Palazzo Vecchio. Szóval Firenzében már turistaként is tényleg nagyon „bambának” kell lenni ahhoz, hogy valaki elvétse Olaszország háromszoros barista-bajnokának a kávézóját.
Az persze más kérdés, hogy a konkurencia, a „keserű kávésok őskövületei” (Francesco így beszél a hagyományos olasz kávéházakról), nos ők mindenhová irányítják az embert, csak a barista-bajnok Ditta Artigianale nevű kávézója felé nem. Kézműves Cég, így lehetne lefordítani a kávézó elnevezését.
Pár héttel ezelőtt, kísérleti jelleggel, alig ötven méter távolságban a Ditta Artigianalétól azt kérdezgettem éttermesektől, hogy „hol tudnék a közelben finom kávét inni?”
Volt, aki többszázméteres távolságba irányított el, kanyarodjak itt és ott, jobbra és balra, aztán menjek egyenesen, és így tovább, mert arrafelé van egy remek kávézó, de egyikük sem mutatott a barista-bajnok sárga lógója felé, hogy ott, nahát oda menjek, mert az tuti! Mert ott buon, splendido, straordinario caffe-t ihatok...
Francesco viszont úgy forradalmasítja, teszi komplexebbé, kicsit „amerikásan” citrusossá az olasz kávét, hogy azt az olaszok is egyre inkább elfogadják. Észrevette ugyanis, hogy Itáliában változnak a szokások, és újabban az emberek nem azonnal, és nem egyetlen korttyal isszák meg a kávéjukat, a rövid espressojukat. Belépnek a kávézóba, rendelnek, aztán fecsegni kezdenek. Amikor eléjük tolják a kávét, akkor már épp egy beszélgetésben, valamelyik mondatuk kellős közepén tartanak, úgyhogy nem isznak bele azonnal, hanem csak kicsit később.
Közben viszont az espresso hűlni kezd.
Utána jön az első korty, aztán folytatódik a fecsegés.
És a kávé tovább hűl.
Majd megint egy korty, a második, és nagy karmozdulatokkal egy érv, egy argument (argomento olaszul), és a kávé, az utolsó korty, ami még ott várakozik a csésze alján, végleg elveszít minden meleget a „testéből”, sokszor kifejezetten kihűl.
Aztán persze (ha elhűlt, ha nem) eltűnik az olasz vendég szájában, aki már rohan is tovább, ciao, ciao mindenkinek, viszlát holnap, ci vediamo domani.
Szóval Francesco figyelt, aztán stopperórával mérni kezdett. Elment jónéhány olasz városba. Északra (Milanóban töltött sok időt és Triesztben), délre (Lecce), de mérte az átlagos espresso elfogyasztásának az idejét Rómában, aztán már Londonban, Párizsban, Barcelonában, Athénban, sőt még németföldön is, Kölnben és Hamburgban.
A végeredmény: 60 másodperc és három korty. Ez ma az átlag.
Utána pedig (mindezt figyelembe véve) pörkölni kezdett. Mert pontosan tudta, hogy az a kávé, ami forrón finom, kihűlve már csapnivaló. Vagy fordítva. És persze megint egészen más az íze langyosan.
Ez az ő forradalma. Nem abban állást foglalni, hogy a keserű-e a jobb, vagy a citrusos (ha a Cafe Frei példáját nézik, mi sem döntöttük el ezt a kérdést, inkább ráhagyjuk a vendégeinkre. Ezért van nálunk kesernyés Espresso Italiano éppúgy, mint citrusos amerikai rövid kávé, Seattle Espresso).
Francesco Sanapo létrehozott egy olyan „titkos” blendet, és azt úgy pörköli (három olasz barista-bajnoki aranyérmet hozott ez neki), ami finom forrón, az első kortynál. De finom 30 másodperc múlva is, amikor már csak meleg a kávé, és finom újabb harminc másodperc múlva, a harmadik kortynál, ami valószínűleg már langyos.
Minden kortynak más az íze, eleinte citrusos, savanykás összhatású, de az idő múlásával, ahogy hűl és összeérik a csészénkben a kávé, egyre kesernyésebb lesz, hogy a végére eltűnjön minden citrusosság, és egyértelműen győzzön az olasz tradíció, az amaro, a keserűség.
A Ditta Artigianalében megesik velünk az a csoda, ami Amerikában, az újhullámos kávézókban soha. Mert ha ott kihűlni hagyjuk az espressot, akkor a végén, langyosan vagy hidegen, olyan savanyú lesz, mint a citromlé.
Számomra például már ihatatlan.
Úgyhogy Firenzében, bár győzött az amerikai inspirációjú újhullám, elfoglalta az ősi város egyik legfontosabb saroképületét, de mégsem az az Amerika győzött. Hanem valami egészen új, nagyon más, soha nem tapasztalt ízvilág. Mert az olaszok megint kitaláltak valamit.
Tovább gondolták, jobbá tették.
Nem adják át harc nélkül az irányítást... elvégre Medici utódok ők... kávéfronton mindenképp!"
Frei Tamás
https://www.facebook.com/cafefrei/?hc_ref=NEWSFEED
Olaszországban mindig keserű lesz a kávé – mondják ottani ismerőseim. Aztán hozzáteszik, hogy a következő években azért a kesernyésség mellé ici-pici citrusosság is érkezhet, mert egyre inkább belátják, hogy az olasz fiatalok körében is hódítani kezdett az újhullám, a szinte savanyúra pörkölt, világos, amerikai espresso divatja.
A dolog persze nem ilyen egyszerű. A kérdés nem úgy merül fel, hogy a jó kávé keserű-e, vagy savanyú? Annál azért komplexebb ez a kérdés, minthogy az olasz kávé keserű, és kész, az amerikai újhullámos viszont savanykás, citrusos, csak alig érezhető kesernyésséggel a mélyén.
Firenzében sétálgatva például alig képzelhető el, hogy aki ott jár, még ha csak turistaként is (nem kell tehát kávérajongónak lenni), az ne botoljon bele az olasz kávészínpadot a feje tetejére állító barista-bajnok, Francesco Sanapo egyik kávézójába. A legújabb, legszebb és legnagyobb kétemeletes csoda ugyanis a „turista-hordák” csapásirányán, azon az ösvényen áll, ami a Pitti palotától a Régi-hídhoz, a Ponte Vecchio-hoz vezet. Onnan már csak pár lépés az Uffizi képtár, amivel összenőtt a Palazzo Vecchio. Szóval Firenzében már turistaként is tényleg nagyon „bambának” kell lenni ahhoz, hogy valaki elvétse Olaszország háromszoros barista-bajnokának a kávézóját.
Az persze más kérdés, hogy a konkurencia, a „keserű kávésok őskövületei” (Francesco így beszél a hagyományos olasz kávéházakról), nos ők mindenhová irányítják az embert, csak a barista-bajnok Ditta Artigianale nevű kávézója felé nem. Kézműves Cég, így lehetne lefordítani a kávézó elnevezését.
Pár héttel ezelőtt, kísérleti jelleggel, alig ötven méter távolságban a Ditta Artigianalétól azt kérdezgettem éttermesektől, hogy „hol tudnék a közelben finom kávét inni?”
Volt, aki többszázméteres távolságba irányított el, kanyarodjak itt és ott, jobbra és balra, aztán menjek egyenesen, és így tovább, mert arrafelé van egy remek kávézó, de egyikük sem mutatott a barista-bajnok sárga lógója felé, hogy ott, nahát oda menjek, mert az tuti! Mert ott buon, splendido, straordinario caffe-t ihatok...
Francesco viszont úgy forradalmasítja, teszi komplexebbé, kicsit „amerikásan” citrusossá az olasz kávét, hogy azt az olaszok is egyre inkább elfogadják. Észrevette ugyanis, hogy Itáliában változnak a szokások, és újabban az emberek nem azonnal, és nem egyetlen korttyal isszák meg a kávéjukat, a rövid espressojukat. Belépnek a kávézóba, rendelnek, aztán fecsegni kezdenek. Amikor eléjük tolják a kávét, akkor már épp egy beszélgetésben, valamelyik mondatuk kellős közepén tartanak, úgyhogy nem isznak bele azonnal, hanem csak kicsit később.
Közben viszont az espresso hűlni kezd.
Utána jön az első korty, aztán folytatódik a fecsegés.
És a kávé tovább hűl.
Majd megint egy korty, a második, és nagy karmozdulatokkal egy érv, egy argument (argomento olaszul), és a kávé, az utolsó korty, ami még ott várakozik a csésze alján, végleg elveszít minden meleget a „testéből”, sokszor kifejezetten kihűl.
Aztán persze (ha elhűlt, ha nem) eltűnik az olasz vendég szájában, aki már rohan is tovább, ciao, ciao mindenkinek, viszlát holnap, ci vediamo domani.
Szóval Francesco figyelt, aztán stopperórával mérni kezdett. Elment jónéhány olasz városba. Északra (Milanóban töltött sok időt és Triesztben), délre (Lecce), de mérte az átlagos espresso elfogyasztásának az idejét Rómában, aztán már Londonban, Párizsban, Barcelonában, Athénban, sőt még németföldön is, Kölnben és Hamburgban.
A végeredmény: 60 másodperc és három korty. Ez ma az átlag.
Utána pedig (mindezt figyelembe véve) pörkölni kezdett. Mert pontosan tudta, hogy az a kávé, ami forrón finom, kihűlve már csapnivaló. Vagy fordítva. És persze megint egészen más az íze langyosan.
Ez az ő forradalma. Nem abban állást foglalni, hogy a keserű-e a jobb, vagy a citrusos (ha a Cafe Frei példáját nézik, mi sem döntöttük el ezt a kérdést, inkább ráhagyjuk a vendégeinkre. Ezért van nálunk kesernyés Espresso Italiano éppúgy, mint citrusos amerikai rövid kávé, Seattle Espresso).
Francesco Sanapo létrehozott egy olyan „titkos” blendet, és azt úgy pörköli (három olasz barista-bajnoki aranyérmet hozott ez neki), ami finom forrón, az első kortynál. De finom 30 másodperc múlva is, amikor már csak meleg a kávé, és finom újabb harminc másodperc múlva, a harmadik kortynál, ami valószínűleg már langyos.
Minden kortynak más az íze, eleinte citrusos, savanykás összhatású, de az idő múlásával, ahogy hűl és összeérik a csészénkben a kávé, egyre kesernyésebb lesz, hogy a végére eltűnjön minden citrusosság, és egyértelműen győzzön az olasz tradíció, az amaro, a keserűség.
A Ditta Artigianalében megesik velünk az a csoda, ami Amerikában, az újhullámos kávézókban soha. Mert ha ott kihűlni hagyjuk az espressot, akkor a végén, langyosan vagy hidegen, olyan savanyú lesz, mint a citromlé.
Számomra például már ihatatlan.
Úgyhogy Firenzében, bár győzött az amerikai inspirációjú újhullám, elfoglalta az ősi város egyik legfontosabb saroképületét, de mégsem az az Amerika győzött. Hanem valami egészen új, nagyon más, soha nem tapasztalt ízvilág. Mert az olaszok megint kitaláltak valamit.
Tovább gondolták, jobbá tették.
Nem adják át harc nélkül az irányítást... elvégre Medici utódok ők... kávéfronton mindenképp!"
Frei Tamás
https://www.facebook.com/cafefrei/?hc_ref=NEWSFEED