Ebbe ma futottam bele és bámulatos, csak gratulálni tudok hozzá ismeretlenül is. Kívülről nézve furának is tűnhet, sokan lehet, hogy erőből le is nyomnák..., vagy le akarnák nyomni, hiszen ha ebéd van, enni fogsz. Kész.
De aki már volt ilyen, vagy legalább kicsit is hasonló helyzetben, az tudja, hogy nem egyszerű a helyzet. Jesszus, hány hasonlóra emlékszem - és igen, nem voltam mindig ilyen ügyes, sajnos! De utólag - hideg fejjel - átgondolva mindig éreztem azt hiszem, hogy hol nem kellett volna belemenni a játékba az én szabályaim szerint, mert persze Neki is vannak, miért ne lehetnének. És utólag rájönni, hogy ez az én játszmám volt vajon vagy a gyereké...
Ennél csak a kőkemény, ordítós hiszti a rosszabb - pedig mindig azt hittem, hogy a földön fetrengősnél nincs rosszabb. Na, olyanhoz nem volt élesben szerencsém, de az üvöltőshöz, mintha nyúznám a gyereket elevenen, olyan volt.
A nagy titok az, hogy nem szakadhat el az ember cérnája a gyereké előtt vagy azzal egyidőben. Mert , ha én észnél maradok és számolok és hápogok és próbálom segíteni vagy épp kibillenteni, akkor nyerő vagyok, nyerők vagyunk. Na, ez nem ilyen egyszerű ám. :)
De amikor szerencsétlen tökmag belekeveredik saját magába, a saját idegrendszerébe, akkor annyi. Az a legnehezebb. Sokszor éreztem, hogy megreped az agyam, vagy nem tudom mim, ami rezeg az ordítástól - az ordítást még mindig nem bírom, ezért legjobb megelőzni minél inkább.
Minél jobban ismered (és szereted) a gyereket, annál könnyebb. Nem könnyű, de könnyebb.
Arra is rájöttem, hogy miért csak nekem lehetne rossz kedvem, rossz napom? Miért csak én lehetnék tompább vagy álmosabb? Ők is emberből vannak, csak még kevesebb anyagból. :)
Szóval ahogy ezt megértettem, leginkább magamban, úgy csökkentek a (nekem célzott) hisztik és az ordítások.
Viszont a mai napig érvényes a legtöbb esetben, ha én bal lábbal kelek fel, a reggelinél a kicsi biztosan belefeszül valamibe, és összeakadunk. Olyankor el kell kezdeni elölről a napot, egyébként rossz napom lesz.
Szóval teljesen igaz, hogy a rezgések léteznek és a gyerek megérzi a felnőttek feszültségét.
NA, ennyit a saját élményről, majd egyszer megírom a gyakorlati tudnivalóimat a jövő generáció dajkáinak. :)
Azt már én is tudom, ha egy gyerek valamit IGAZÁN NEM AKAR megcsinálni, akkor úgysem fogja. :) Kívülről nézve azt szoktam - utólag - mondani, hogy teljesen igaza van, és csak kívánni tudom, hogy később is meg tudja őrizni ezt a szabad akaratát.
Íme, amit én találtam:
Biztos, hogy nem kérsz belőle? Pedig finom! Anya csináltaaa! — még a hangom is megváltozik ilyenkor, ahogy manipulálni próbálom, de persze önkéntelenül is folytatom — Van benne répa, krumpli, husi. Azt nagyon szereteeeed! - kifordul a karomból, leteszem. A háttérben persze hömpölyög a "hagyd, úgyis eszik, ha akar", meg a "muszáj ennie valamit".
Kukoricapehelyért nyüszög, amit egy mozdulattal elrakok. Rugalmas vagyok meg minden — támogatom magamat az előbbi döntésemben —, de amikor itt van egy lábosnyi gulyásleves és délelőtt óta csak gyümölcsöt evett, akkor ez nem opció. Aztán olyan határozottsággal kér teát, hogy el is hiszem neki. Máris, persze, csinálom. Meglátja az aszalt vörösáfonyát a polcot, az kell, csak az.
Itt már gyanítom, hogy turpisság van a dologban. Közben azért én is erőltetgetem a magam sztoriját: nyújtogatom a kanalat, mert hacsak megízlelné...hacsak egy kicsi kóstolót... De nem! Határozottan nem. Idegesítően nem...
Akkor először kapsz egy kis áfonyát, jó, muki? — felragyog. Beugrott, hogy ébredés után néha csak egy kis íz kell a szájába, hogy folytassa az evést, hátha bejön most is.
Igazából már rég ráhagytam volna, ha én lennék vele délután, de így nem merem étlen hagyni. Meg hát tudom, hogy éhes. És már késésben vagyok.
Csak az a kis valami, ami ott pulzál egy ekkorka emberkében is már, nem hagyja, hogy egyszerűen azt mondja, hogy "köszi, anya, igen kérek enni, éhes vagyok" — csak tudnám, hogy mi volt az a rossz mozdulat részemről, amire ez az egóválasz..!
Elnéztem, ahogy a földön babrált a papucsával, és hirtelen megértettem, hogy nem csak én érzem csapdában magam. Enne, de már nem engedhet...
Na, hol az a kiskapu, amerre leléphet? — kezdtem kapisgálni a helyzetet. Mert mit tudhatunk mi arról, ami az összeráncolt kis homlokok mögött zajlik le! De azt tudnunk kell, hogy az a szépreményű jövőképünk, miszerint egyszer kiegyensúlyozott felnőttként élik majd az életüket, az a mostban gyökeredzik. A mindennapokban. Abban, ahogy ezt a kisfiút most rávenni készülök, hogy azt csinálja, amit én jónak gondolok...
Megszidjam? Fenyegessem? Cukkoljam, hogy nem nő nagyra különben? Éreztessem vele, hogy szegény Anya csalódott? Vagy csak jelezzem, hogy a jófiúk bizony rendesen esznek?!!
Kell más eszköznek lennie a kezemben! Hogyan kell jóanyaként viselkednem?
Leültem a kisszékére a konyha közepén és elkezdtem enni. Jóízűen nyammogva, szürcsölve. Erre oda is villant a tekintete! De nem szólt semmit, én meg tovább falatoztam. Nem éreztem már dühösnek magam, se kiszolgáltatottnak. Ez mindig jó jel...
Azt tudtam, hogy ha valami nem úgy van, ahogy lenni szokott, arra mindig felfigyel. Már pedig én most abból a tányérból ettem, amibe neki mertem. El se hiszem, hogy kibírta, hogy ne szóljon! — egyre nagyobb a fiam, egyre nagyobb...
Elértem-e végül, hogy egyen? Igen, el. Önszántából evett? Igen. Legyőztem? Remélem nem, de én nyertem...
Fölálltam és letettem a kisszékre a tálat, majd kimentem a konyhából, és hangosan pakolni kezdtem a szobában. Felvettem a nadrágomat, átmentem a fürdőszobába, és mikor elzártam a csapot, meghallottam a szürcsölést a konyha felől. Ha-haaa! - tört volna ki belőlem, de gyorsan visszanyeltem.
Még? — csak ennyit kérdeztem. Még — felelte. Hajszálon múlott, hogy ne rontsam el az egészet azzal, hogy "na, látod, nem meg mondtam?!" vagy valami hasonló erőfitogtatással. Így nyertem megerősítést, hogy nem csak jó gyereknek lenni jó érzés...
https://www.facebook.com/nekunkbevalt/photos/a.188304488016894.1073741831.128401737340503/411314162382591/?type=1&fref=nf
De aki már volt ilyen, vagy legalább kicsit is hasonló helyzetben, az tudja, hogy nem egyszerű a helyzet. Jesszus, hány hasonlóra emlékszem - és igen, nem voltam mindig ilyen ügyes, sajnos! De utólag - hideg fejjel - átgondolva mindig éreztem azt hiszem, hogy hol nem kellett volna belemenni a játékba az én szabályaim szerint, mert persze Neki is vannak, miért ne lehetnének. És utólag rájönni, hogy ez az én játszmám volt vajon vagy a gyereké...
Ennél csak a kőkemény, ordítós hiszti a rosszabb - pedig mindig azt hittem, hogy a földön fetrengősnél nincs rosszabb. Na, olyanhoz nem volt élesben szerencsém, de az üvöltőshöz, mintha nyúznám a gyereket elevenen, olyan volt.
A nagy titok az, hogy nem szakadhat el az ember cérnája a gyereké előtt vagy azzal egyidőben. Mert , ha én észnél maradok és számolok és hápogok és próbálom segíteni vagy épp kibillenteni, akkor nyerő vagyok, nyerők vagyunk. Na, ez nem ilyen egyszerű ám. :)
De amikor szerencsétlen tökmag belekeveredik saját magába, a saját idegrendszerébe, akkor annyi. Az a legnehezebb. Sokszor éreztem, hogy megreped az agyam, vagy nem tudom mim, ami rezeg az ordítástól - az ordítást még mindig nem bírom, ezért legjobb megelőzni minél inkább.
Minél jobban ismered (és szereted) a gyereket, annál könnyebb. Nem könnyű, de könnyebb.
Arra is rájöttem, hogy miért csak nekem lehetne rossz kedvem, rossz napom? Miért csak én lehetnék tompább vagy álmosabb? Ők is emberből vannak, csak még kevesebb anyagból. :)
Szóval ahogy ezt megértettem, leginkább magamban, úgy csökkentek a (nekem célzott) hisztik és az ordítások.
Viszont a mai napig érvényes a legtöbb esetben, ha én bal lábbal kelek fel, a reggelinél a kicsi biztosan belefeszül valamibe, és összeakadunk. Olyankor el kell kezdeni elölről a napot, egyébként rossz napom lesz.
Szóval teljesen igaz, hogy a rezgések léteznek és a gyerek megérzi a felnőttek feszültségét.
NA, ennyit a saját élményről, majd egyszer megírom a gyakorlati tudnivalóimat a jövő generáció dajkáinak. :)
Azt már én is tudom, ha egy gyerek valamit IGAZÁN NEM AKAR megcsinálni, akkor úgysem fogja. :) Kívülről nézve azt szoktam - utólag - mondani, hogy teljesen igaza van, és csak kívánni tudom, hogy később is meg tudja őrizni ezt a szabad akaratát.
Íme, amit én találtam:
Biztos, hogy nem kérsz belőle? Pedig finom! Anya csináltaaa! — még a hangom is megváltozik ilyenkor, ahogy manipulálni próbálom, de persze önkéntelenül is folytatom — Van benne répa, krumpli, husi. Azt nagyon szereteeeed! - kifordul a karomból, leteszem. A háttérben persze hömpölyög a "hagyd, úgyis eszik, ha akar", meg a "muszáj ennie valamit".
Kukoricapehelyért nyüszög, amit egy mozdulattal elrakok. Rugalmas vagyok meg minden — támogatom magamat az előbbi döntésemben —, de amikor itt van egy lábosnyi gulyásleves és délelőtt óta csak gyümölcsöt evett, akkor ez nem opció. Aztán olyan határozottsággal kér teát, hogy el is hiszem neki. Máris, persze, csinálom. Meglátja az aszalt vörösáfonyát a polcot, az kell, csak az.
Itt már gyanítom, hogy turpisság van a dologban. Közben azért én is erőltetgetem a magam sztoriját: nyújtogatom a kanalat, mert hacsak megízlelné...hacsak egy kicsi kóstolót... De nem! Határozottan nem. Idegesítően nem...
Akkor először kapsz egy kis áfonyát, jó, muki? — felragyog. Beugrott, hogy ébredés után néha csak egy kis íz kell a szájába, hogy folytassa az evést, hátha bejön most is.
Igazából már rég ráhagytam volna, ha én lennék vele délután, de így nem merem étlen hagyni. Meg hát tudom, hogy éhes. És már késésben vagyok.
Csak az a kis valami, ami ott pulzál egy ekkorka emberkében is már, nem hagyja, hogy egyszerűen azt mondja, hogy "köszi, anya, igen kérek enni, éhes vagyok" — csak tudnám, hogy mi volt az a rossz mozdulat részemről, amire ez az egóválasz..!
Elnéztem, ahogy a földön babrált a papucsával, és hirtelen megértettem, hogy nem csak én érzem csapdában magam. Enne, de már nem engedhet...
Na, hol az a kiskapu, amerre leléphet? — kezdtem kapisgálni a helyzetet. Mert mit tudhatunk mi arról, ami az összeráncolt kis homlokok mögött zajlik le! De azt tudnunk kell, hogy az a szépreményű jövőképünk, miszerint egyszer kiegyensúlyozott felnőttként élik majd az életüket, az a mostban gyökeredzik. A mindennapokban. Abban, ahogy ezt a kisfiút most rávenni készülök, hogy azt csinálja, amit én jónak gondolok...
Megszidjam? Fenyegessem? Cukkoljam, hogy nem nő nagyra különben? Éreztessem vele, hogy szegény Anya csalódott? Vagy csak jelezzem, hogy a jófiúk bizony rendesen esznek?!!
Kell más eszköznek lennie a kezemben! Hogyan kell jóanyaként viselkednem?
Leültem a kisszékére a konyha közepén és elkezdtem enni. Jóízűen nyammogva, szürcsölve. Erre oda is villant a tekintete! De nem szólt semmit, én meg tovább falatoztam. Nem éreztem már dühösnek magam, se kiszolgáltatottnak. Ez mindig jó jel...
Azt tudtam, hogy ha valami nem úgy van, ahogy lenni szokott, arra mindig felfigyel. Már pedig én most abból a tányérból ettem, amibe neki mertem. El se hiszem, hogy kibírta, hogy ne szóljon! — egyre nagyobb a fiam, egyre nagyobb...
Elértem-e végül, hogy egyen? Igen, el. Önszántából evett? Igen. Legyőztem? Remélem nem, de én nyertem...
Fölálltam és letettem a kisszékre a tálat, majd kimentem a konyhából, és hangosan pakolni kezdtem a szobában. Felvettem a nadrágomat, átmentem a fürdőszobába, és mikor elzártam a csapot, meghallottam a szürcsölést a konyha felől. Ha-haaa! - tört volna ki belőlem, de gyorsan visszanyeltem.
Még? — csak ennyit kérdeztem. Még — felelte. Hajszálon múlott, hogy ne rontsam el az egészet azzal, hogy "na, látod, nem meg mondtam?!" vagy valami hasonló erőfitogtatással. Így nyertem megerősítést, hogy nem csak jó gyereknek lenni jó érzés...
https://www.facebook.com/nekunkbevalt/photos/a.188304488016894.1073741831.128401737340503/411314162382591/?type=1&fref=nf