Skócia és Edinburgh történelme
Remélhetőleg ma sikerül posztolni mindent, ami eszembe jut a múlt hétvégéről, addig is egy kis történelmi kitekintő, amit a könyvekből és az internetről vadásztam össze.
Az angolok és a skótok közt a 13. században folytonos határháborúk dúltak, mely következtében az Edinburgh-i vár gyakran került angol fennhatóság alá. Ez azonban nem tarthatott tovább a 15. századig, amikor is IV. János király a királyi bíróságot Holyroodba költöztette, Edinburgh pedig Skócia fővárosa lett. Edinburgh gazdaságilag és kulturálisan is felvirágzott. A város igazi modernizálása viszont csak a jakobinus felkelés után kezdődött, ekkor a városfalakat is kiterjesztették, létrehozták az Újváros nevű városrészt, a Nor Loch mocsarat lecsapolták. Edinburgh kulturális központtá vált, Észak Athénjének is nevezték. Az iparosodás időszaka a 19. század, elsősorban a kikötőre, Leithre koncentrálódott, Edinburgh maga nem nőtt. Így Glasgow lassan megelőzte, Skócia ipari, kereskedelmi központjává vált, míg Edinburgh csupán kulturális központ maradt.
Edinburgh méltóságteljes és előkelő, fekvése szerencsés, a város utcáit különös tekervényekbe rendező "hegyek-völgyek" váltogatják egymást, az óváros hegycsúcsa pedig büszkén emeli a magasba az Edinburghi Várat.
Edinburgh város talán a sziklára épült várról kapta nevét, amelynek építtetője Edwin (Edwin`s Burgh), Northumbria kilencedik században élt királya volt, egyes történészek viszont kitartnak ama elmélet mellett, miszerint a `din Eidyn` kelta kifejezés szülte az Edinburgh nevet.
A XII. század óta skót királyok lakhelye, a XV. század óta pedig hivatalosan is Skócia fővárosa.
A város széles főutcáján a teraszos éttermek és kávézók nyüzsgése nyaranta a mediterrán városokkal is felveszi a versenyt, emellett a klasszikus és a modern művészetek egyik fontos európai központja. Ám mindemellett titokzatos, misztikus kísértettörténeteiről is híres.
Az óváros a Princes Streettől délre, a vár és a Holyrood-palota között terül el. A városrészben többemeletes középkori lakóházak magasodnak, a közöttük kanyargó szűk, sötét sikátorok labirintusát letűnt idők szellemei kísértik. A Princes Streettől északra fekvő, elegáns Újváros a 18-19. század fordulóján épült klasszicista stílusban. Az Újvárost keletről a Broughton Street határolja, mely az úgynevezett rózsaszín háromszög - Pink Triangle - egyik szára. találhatóak.
A háromszög felett emelkedik a Calton-domb, melyen a 19. század első harmadában impozáns sorházak és különböző emlékművek épültek. Az Újvárostól nyugatra elterülő, jómódú West End városrészben klasszicista szigorral létrehozott, szimmetrikus utcákat találni.
A városközponttól északkeletre fekvő Leith valaha Skócia legnagyobb kikötőjének számított. Miután a hajógyártás és a halászat délebbre költözött, az ipari terület hosszú évekig elhagyatottan állt - az üresen kongó vízparti raktárépületeket egy átfogó rehabilitációt követően divatos éttermek, kávézók és bárok foglalták el.
A város elrendezése így különösen festői, a vulkanikus eredetű, meredek kőszirt tetejére emelt várból a főutca végéig lankás hegygerinc halad lefelé.
Edinburgh belvárosát a Princes utca 1816-ban épített kertjeinek széles sávjai osztják ketté, melyek helyén a Jégkorszakot követően, Nor´Loch mocsara leledzett. A déli oldal hangulatát az edinburgh-i vár és az Óváros hosszú sétánya szabja meg. Míg előbbit egy kialudt vulkánból keletkezett hegy csúcsára építették, utóbbi a hegygerincen fut végig.
A vártól nyugatra a város pénzügyi kerületét találjuk, melyet különböző biztosítók és bankok fémjeleznek. Errefelé magasodik az egyik legimpozánsabb épület is, az óriási, kör alakú kövekből álló Edinburgh-i Nemzetközi Konferencia-központ.
Sok épület esett áldozatul a 2002. decemberében pusztító tűzvésznek is, többek közt a híres Aranylabda klub és az Edinburgh-i Egyetem Informatikai karának egyik könyvtára.
Az óváros egyre fokozódó zsúfoltságát kiküszöbölendő, az Újváros terve a 18. században született meg az edinburghiakban. Ma sokan úgy vélik, hogy ez a világ legszebb György-kori épületeinek tára. Az 1766-ban kiírt pályázatot a 22 éves James Craig nyerte el, akinek kissé merev stílusú terve, éppen beleilleszkedett a felvilágosodás korabeli ideológiákba. Az Újváros főutcáját György utcának nevezték el, amely északi irányban követi az óvárosból induló természetes lankát. A lanka két oldalán két másik főutca is épült. A Princes utca, azóta sétálóutca lett, amelyen ma már csak kevés György-korabeli épületet találunk. A nyugati végen található Charlotte teret viszont, melyet Robert Adam tervezett, gyakran nevezik Britannia legfigyelemreméltóbb György-kori terének. A tér északi oldalán magasodik Skócia miniszterelnökének hivatalos lakóhelye, a Bute House is.
A város kikötőjét, melyet 1920-ban csatoltak Edinburghoz Leithnek nevezik, saját öntudattal bír, melyet jól szemléltet, hogy még ma is „Észak-Edinburgh és Leith” néven ülésezik a parlament. Leith fejlesztésével a város olyan hajós társaságokkal tudott üzletet kötni, melyek rendszeres járatokat indítanak Norvégiába, Svédországba, Dániába, Németországba és Hollandiába.
A város legújabb, kissé frivol látványossága egy falra erősített tehénhátsó, mely farka felemelésével és apró szellentéssel jelzi a pontos időt a helybélieknek naponta háromszor.
Edinburgh neve régóta összefonódik a kísértetekkel: a város sírkamráiban és földalatti járataiban állítólag rendszeresen kísértenek szellemek. A több szemtanú beszámolójából is ismert jelenségeket egyszer tudományos kísérlettel is megpróbálták igazolni: az Edinburgh-i Nemzetközi Tudományos Fesztivál idején önkéntesek szálltak alá a város alatt húzódó alagútrendszerbe, ahol különböző paranormális jelenségeket észleltek, például hangos lélegzést hallottak, különös alakokat láttak, sőt, egyeseket meg is érintettek.
Mindezen jelenségekre egész turisztikai ágazat épül a városban, a helyi utazási irodák szervezésében például el lehet látogatni a 200 éves, kísértetjárta sírkamrákba, aki azonban még ennél is vérfagyasztóbb kalandra vágyik, kipróbálhatja a Kísértetjárta temetők városa elnevezésű túrát is, melyen a bátor vállalkozókat éjnek idején egy temetőben egy vérszomjas kísértettel zárják össze.
A területen az első lakóépületeket a hegycsúcs sziklájára kezdték építeni, mintegy természetes erődítményként használva a szirtet, amelyre a vár is épült. A város fokozatosan épült ki lefelé, a lankás oldal irányába. Könnyen védhető hely volt, mocsárral a déli részén és egy tóval az északin (Nor Loch). A település belsejébe, melyet fal védett, csak kevés kapun át lehetett bejutni.
A Princes Street-i kertek széles sávjai, melyet 1816-ban hoztak létre, kettéosztják Edinburgh belvárosát. A déli oldal hangulatát meghatározza az Edinburgh-i vár, valamint az Óváros hosszú sétánya, mely a hegygerincen fut végig. Az északi oldalon található maga a Princes Street és az Újváros. 1995-ben az Óvárost és az Újvárost az UNESCO a Világörökség részévé választotta.
A vártól közvetlenül nyugatra található a város pénzügyi központja, biztosítókkal és bankokkal (West End). Ide, a Heriot Watt Egyetem területére építették az Edinburgh-i Nemzetközi Konferencia-központot(Edinburgh International Conference Centre) is.[57] A Princes Streettől keletre elterülő városrészt (East End) a Calton Hill 108 méter magas dombja uralja, rajta a 19. században emelt emlékművekkel.
A hegy szűk, beépíthető szakasza véges, ezért az Óvárosban olyan magas épületeket emeltek, amelyek korukban rendkívülinek számítottak. Mivel a lakosság, tartva a város elleni támadásoktól, sokáig nem szívesen építkezett a városfalon kívül, viszont új lakóhelyekre szükség volt, így az épületek egyre magasabbak lettek. Az 1500-as évektől általánossá váltak a sokemeletes lakóépületek, melyek túlnyomó része megsemmisült az 1824-es tűzvészben. Ezek helyreállítása és újjáépítése során változott meg a földfelszín alatti terület is, ekkor épültek ugyanis a föld alatti járatok és alagutak. A városrész jellegzetes utcái a „közök” (close), melyek a késő középkori építkezés emlékeit őrzik, utalva a városrész épületeinek zártságára. Az Óváros megőrizte középkori alaprajzát, de megannyi reformkori épülettel gazdagodott.
Az Óváros és az Újváros között húzódott a Nor' Loch nevű tó, amely ellátta a várost ivóvízzel, de egyben ide ömlött a város szennyvize is. Mivel a felszabaduló gázok zavarták a lakosokat, 1759-ben elhatározták a tó lecsapolását, majd az így keletkező völgyet feltöltötték termőfölddel, amelyet ma The Moundnak hívnak. Ezen a területen hozták létre a Princes Street-i kerteket (Princes Street Gardens), valamint a 19. század közepén erre a részre épült a Nemzeti Galéria és az Akadémia is, a föld alatt pedig a Waverley vasútállomásra vezető alagutakat fúrtak.
Forrás: internet, többnyire wikipedia