Kávé és a Maharadzsa

Tudom, hogy mit iszom (megint) legközelebb Frei-nél. :)

Frei Tamás „kávékalandja” Indiában
A maharadzsa csoszogva érkezett. Fehér selyemkabát volt rajta és vörös turbán - mintha az Ezeregy éjszaka egyik mesefigurája lenne. „Őfelsége” - szólalt meg titkára, aki pár lépéssel lemaradva jött a maharadzsa mögött - „Őfelsége ma úgy érzi, hogy nehezére esne a beszéd.”
Hogy micsoda esne nehezére? - tört majdnem föl belőlem a kérdés durván, de aztán udvarias mosolyt erőltettem magamra, és csak annyit kérdeztem: „Őfelsége miként képzeli akkor a TV interjút… mármint beszéd nélkül?”
A titkár úgy tett, mintha itt nem is lenne semmilyen ellentmondás. Mintha nem tárgyaltunk volna pontosan két hónapon keresztül csak arról, hogy Őfelségének melyik napon, és azon belül is melyik órában lenne legkellemesebb az interjú. Mintha nem egyeztettünk volna még a hollywoodi sztároknál is szokatlan módon hetekig arról, hogy a maharadzsa palotájának melyik termében készül majd az interjú és stábom pontosan milyen fényt, és lámpákat használhat majd, hogy az ne zavarja Őfelsége szemét. Szóval nem értettem, hogy ezek után most mi történt, hogy a „mesefigura” miért nem akar beszélni, hogy a beszéd miért éppen ma esne nehezére…
„Őfelsége” – szólalt meg a titkár hosszan elnyújtva a szavakat, hogy ettől ő is méltóságteljesnek tűnjön - „Őfelsége elkészítette az interjút. Föltette a kérdéseket, amiket hallani szeretett volna, és válaszolt is rájuk” - mondta a titkár, mint egy lassított felvétel - „íme az interjú”. Azzal átnyújtott egy hatalmas rózsaszínű mappát, rajta cizellált arany családi címerrel és domború felirattal: ”SZEMÉLYESEN A FELSÉGTŐL”
Most már nem tudtam elfojtani a kérdést és magamon is megdöbbenve azt kérdeztem: „Hogy mit csinált Őfelsége? Meginterjúvolta saját magát?” - és közben felnyitottam a mappát. Két fejléces papír volt benne, egy képzeletbeli interjú szövegével. Kérdések és válaszok. Döbbenten álltam… A 75 éves maharadzsa úgy döntött, hogy még sincs kedve TV interjút adni, de ezt elfelejtették velünk közölni. Hagyták, hogy odarepüljünk Indiába, és most azt találták ki, hogy a kezünkbe nyomnak kétoldalnyi protokollszöveget -TV interjú gyanánt. A maharadzsa biztos nem néz tévét, ezért nem tudja, hogy a televíziós interjú nem nyomtatott formátum, hanem kép és hang… mappával nem lehet kiváltani…
A maharadzsa közben csak állt, mint egy mozdulatlan bábú és hagyta, hogy a titkár és én kínlódjunk egymással. Már legalább egy perc eltelt néma csendben. Én zavaromban a „SZEMÉLYESEN A FELSÉGTŐL” - feliratú mappát nézegettem és benne az interjút. Egy ideig nem tudtam, hogy mit mondjak, aztán hirtelen a maharadzsához fordultam.
„Felség” - mondtam kicsit meghajolva - „a titkára talán elfelejtette tájékoztatni arról, hogy az interjúért cserébe néhány ezer dollárral támogattam a palota múzeumát”
És ez így is volt. A maharadzsa – csakúgy, mint a hollywoodi sztárok - kizárólag pénzért ad interjút. Részben abból él, hogy „mesefigurát” alakit. Csakhogy egy 300 szobás palota uraként és egy évszázadokra visszanyúló uralkodó család tagjaként, számára megalázó lenne interjú-gázsit kérni. Így aztán a titkár hónapokkal korábban finoman csak annyit írt egy levélben, hogy „megkönnyítené az interjúkérelem elbírálását, ha a maharadzsa őfelsége tudomást szerezne arról, hogy néhány ezer dolláros támogatás érkezett a jaipuri palotamúzeum számlájára. Őfelsége szereti azokat a tévéseket, akik fontosnak érzik a múzeumokat” A titkár szó szerint ezt írta…
Szóval támogattam a múzeumot, és most erre emlékeztettem is Őfelségét. Kínos volt. Az idős férfi rám nézett és én szinte megsajnáltam. Tekintetében azoknak a szomorúságát láttam, akik képtelenek megérteni a világ változásait. Az ő apja még a világ egyik leggazdagabb embere volt. Hírhedt arról, hogy milyen elképesztő módon szórhatta és szórta is a pénzt. Följegyezték róla, hogy egyszer egy londoni Rolls Royce szalonban nem bántak vele elég udvariasan, úgyhogy utána bosszúból cabrio Rolls Royceokkal hordatta a trágyát indiai birtokain…
És most itt van ez a riporterecske valahonnan Kelet-Európából, itt áll az ő palotájában, ahol korábban csak királyok vendégeskedhettek, és finoman arra céloz, hogy a dollárjaiért cserébe nem erre számított. Hogy mást akar, hogy nem elég neki a nyomtatott papír, hanem tényleg szóba kell állni vele. Ezt olvastam ki a maharadzsa tekintetéből… Az egészet mérhetetlenül megalázónak érezte.
„Parancsol esetleg kávét” - szólalt meg végül fél percnyi kínos csend után Őfelsége és én megnyugodtam, hogy ezek szerint mégis tud beszélni. Ez volt ugyanis az első mondat, ami elhagyta a száját, előtte - amikor megérkezett - még annyit sem mondott, hogy „jónapot”. „Köszönöm” – fogadtam el az invitálást és leültünk a kanapéra.
Indiai kávé - futott át az agyamon, amikor a fehér ruhás szolga fekete turbánnal a fején belépett a palota fogadótermébe. Legalább 200 négyzetméteres helységben voltunk, a plafon 10 méter magasan. Kristálycsillárok lógtak le róla. A falak pisztácia-zöld selyemtapétába öltöztetve. Szobrok, festmények és fotók mindenütt. A maharadzsa ezzel és azzal, itt és ott. Az angol királynővel Jaipurban, a brunei szultánnal a wimbledoni teniszversenyen. A szaúdi királlyal Londonban, Diana hercegnővel Monte Carloban…
A szolga hatalmas ezüsttálcán hozta a csészéket, a kávét, a barna cukrot és az elengedhetetlen lemoncurd piskótát. Ezt az angoloktól tanulták. Mármint a lemoncurd piskótát. Száraz, mint az olasz „biscotti di Prato”, de nem mandulás, mint ahogy az olaszok leginkább szeretik, hanem vajas citromhabbal készül - angolosan. A kávé viszont indiai. Ha a tét éppen nem lett volna a maharadzsa-interjú - még élveztem is volna. Indiában ugyanis szinte semmi más fajtához nem hasonlítható, különleges kávé terem. Dohányültetvények közelében, dohánycserjékkel keveredve. „Tobaco-coffee” - mondják a kávékereskedők, az indiai kávé semmivel össze nem téveszthető dohányaromája miatt. De hát ezúttal nem élveztem…
Nem az ízekre koncentráltam ugyanis, hanem egy cizellált beszélgetésre, amely eleinte a múzeumi támogatásról, aztán pedig a maharadzsát korábban ért szélütésről szólt. És a családjáról meg aztán mindenféle múltbeli történetekről. Miközben Őfelsége cukrot tett a kávéjába, operatőröm – szinte észrevétlenül - adóvevős mikrofont csúsztatott az asztalra. A kamera távolról, a sarokból vette őt, a hatalmas terem eldugott pontjáról. A titkár egyszer csendben odalépett, hogy kikapcsoltassa a kamerán a felvételt jelző piros jelzőfényt - nehogy az „megsértse” a maharadzsát. Finoman bólintott és jelezte: érti, hogy most mi történik. Értette, hogy úgy készül az interjú, hogy Őfelsége szinte észre sem veszi. A jaipuri uralkodó elhitetheti magával, hogy csak kávézunk, és közben beszélgetünk. Amikor egyszer a titkárra pillantottam ő összekulcsolta a kezét és köszönésképpen meghajolt. Hálás volt, hogy bár Őfelsége „gázsit” kapott az interjúért, mégsem „aláztuk” meg az uralkodót. Hiszen a kamerába nem kellett beszélnie…

Forrás: https://www.facebook.com/cafefrei/posts/825087294212789