A vaníliakávé illatú utca
FREI TAMÁS ÍRÁSA
A vaníliakávé illatú utca
Letekertem az ablakokat, mert meleg volt Floridában. Azt szerettem volna, hogy a kocsiba beszökjön a tavasz friss illata. A pálmafák zúgását is hallani akartam, ahogy fújja a leveleket a szél, és közben élvezni az autózást. De ahogy rés nyílt az ablakon, az orrom mégis egészen mást érzett. Láthatatlan, illatos vaníliafelhőben utaztam.
Pedig még jónéhány utcányira voltam John pörkölő üzemétől. Fort Lauderdale-ben autóztam, a floridai Velencében, bár ennek akkor épp semmi nyomát nem lehetett körülöttem látni. A gazdagok jachtjai innen legalább öt kilométerre, az óceánparton és a mesterségesen kialakított lagúnák partjain sorakoznak.
Velence ott van.
Amerre autóztam, én csak dobozházakat láttam. Folyamatosan leszakadó életek nyomait, az egyre reménytelenebbül küzdő amerikai alsó középosztály ütött-kopott lakhelyeit. Errefelé nincs kerítés, de nem azért, mert a közbiztonság olyan remek, hanem mert ezekből a gipszkarton házakból aligha lehetne bármit is ellopni. Ez nem a „Született feleségek” tévében megismert amerikai álomvilága, az irigyelt zöldövezetből.
A megsárgult, kikopott füvön, az egyen-doboz épületek oldalában errefelé lepukkant, rozsdás autók parkolnak. Ezeknek az amerikaiaknak „vándorolt el” Kínába a munkahelye, és az ő házaik azok, épp ezek itt körülöttem, amiket néha fűnyíróként tarol le a floridai hurrikán. Látjuk néha a magyar híradóban is a nyomokat, ahogy végigsöpört a szélvész ezeken a papírmasé életeken, széttépett sávban maga mögött hagyva alig helyrehozható sorsokat.
Ez is Amerika.
Itt a biztosítótársaságok nem kötnek hurrikánbiztosítást, mert ezekre az olcsó, téglaalapok nélküli házakra az túl kockázatos lenne. Itt észrevétlenül csúszik és folyik egybe családi házas lakóövezet ipari telepekkel. Én most még a dobozházakat látom, de azért már a vaníliaillatot érzem.
A termelés, a pörkölés szagát.
Mert azt bizony lehet. Így és itt lehet. Hiszen ebbe a kerületbe épp ez lehel életet. Hogy legalább történik valami, maradt még valamennyi munka. Vagy inkább már újra „keletkezik”.
Ahogy az autóm elcsorog a nyikorgó postaládák és a kertekben kupacba gyűjtött lomhegyek között, folyamatosan és megállíthatatlanul Amerika kontrasztjai és megújuló ereje jár a fejemben.
Pár kilométerre innen luxusjachtok. Viszont pár kilométerre a luxusjachtoktól, itt, az iparral kevert külvárosban, a nyomor szélén - el sem hinném, ha nem érezném a szagát - már megint tápászkodik Amerika. Én is ezért jövök, és mindjárt ott is leszek. Egy világszínvonalú kávépörkölő üzem kapujában.
John és az ő hatalmas „doboza”. Ahogy a vaníliafelhőben bekanyarodok a robosztus méretű üzem felé, hosszú kamiont látok, amiről épp targoncára pakolják a 60 kilós kávézsákokat.
Salvador.
Peru.
Olvasom a barna zsákok oldalán a származási helyeket. Aztán már jön is John, és felém integet. „Ciao Tomasso” – én valahogy ez vagyok neki. Egy európai, aki a kávét szereti, tehát valószínűleg olasz. Vagyis Tomasso. És „ciao”. Mondtam már neki párszor hogy nem, hogy csak sok időt töltök Olaszországban, de valójában magyar vagyok, John fejében mégis elmosódnak ezek a részletek. Kávé Peruból, vaníliafőzet Madagaszkárról, pörkölés iránt érdeklődő fickó Európából. Sok ez neki.
Tomasso és kész. Olasz, mert csak olasz lehet. Ki mást is érdekelne az ő speciálisan pörkölt kávéja Európából. Úgyhogy „ciao”-t köszön, képtelenség lenevelni róla.
Pedig John évekig élt Spanyolországban, elméletileg értenie kellene a térkép részleteit. Európai országokat és határokat. De ő a kávészemek pórusaira koncentrál, és már napok óta ezt magyarázza nekem. Ezért járok ide. Tanulom, amit csak tanulni lehet, mert és hiszen John amerikai.
Vagyis nem féltékeny a tudására. Mondja, átadja, fel sem merül benne, hogy miért ne? Nem leszek sosem számára konkurencia. A Cafe Frei soha sem veszi majd el az ő piacait! Úgyhogy megosztja velem a tudását, mert a világ így megy előre. Amerika mindenképp. Hogy segítünk egymásnak, nem pedig gáncsot vetünk…
Én pedig kihasználom. Tanulok, jegyzetelek. Farenheitben írom fel az amerikai pörkölő gép kijelzőjéről a hőfokokat, majd este átszámolom. Precízen, alaposan, hüledezve a részleteken, az újszerű technika kifinomultságán.
„Öt percig négyszáz fokon visszük, elnyújtva” – magyarázza John – „aztán 13 percet 405-ön” – tágra nyílt szememet látva még hozzáteszi, hogy így kell megnyitni a kávészemek pórusait. Csak így lehet elérni, hogy kihűlés után, szobahőmérsékleten, a pórusok ne zárjanak össze. Hogy a kávészemekben legyen és maradjon századmilliméternyi rés a vanília számára. Szalad, és mikroszkópot hoz, olajeszenciákat kalkulál, pattan közben a kávé, John int és 20 másodpercig stopperórával figyeli a pörkölést. Aztán, mint egy hadsereg parancsnoka, vezényszavakat oszt és a segítője kiengedi a pörkölő gép forró börtönéből a kávészemeket.
Volt mit tanulni tőle. Két napot például csak az alapkávéval foglalkoztunk. Hogy melyik közép-amerikai ültetvényről, melyik „semleges” kávé, melyik szemnagysága az épp megfelelő (kávémániás szakértőknek írom: Salvadorból például a central standard exchange grade)
Felmerült persze bennem is a kérdés, hogy a párizsi vaníliakávé készítését vajon miért épp Floridában kell megtanulni.
Hát mert ma már ilyen a világ. A közép-amerikai kávék a legalkalmasabbak (ezerféle okból) arra, hogy beléjük simuljon és rájuk száradjon ez az újfajta, alapvetően amerikai pörkölő szakemberek által kifejlesztett, szinte bio, manufakturálisan kipréselt és főzött íz-sűrítmény.
És mivel az ízesítésre legjobb közép-amerikai kávékat a térképen hozzájuk legközelebbi floridai kávéimportőrök vásárolják fel, vagyis rajtuk keresztül jut hozzá ezekhez a kávékhoz a világ, ezért hát ők kezdték el és így ők is járnak az élen ebben a technológiában.
Kóstoltam Párizsban is. De az amerikai verzió jobban ízlett. Az a tisztább, finomabb, technikailag tökéletesebb. Úgyhogy a módszert mi tőlük tanultuk meg és hoztuk haza, Magyarországra.
A Cafe Frei vendégei kóstolhatják és haza is vihetik ezt az ízt, a párizsi vaníliát. De van római mogyoró is, manhattani kókusz, és tokiói csokoládés-málna is, sok különleges íz.
A kávézás Magyarországon egészen új élménye a kávéházainkban és otthon, egyaránt.
Egyik nap, a Johnnal töltött órák után az óceánpart, a Fort Lauderdale-i lagúnák, a jachtok és a luxus-negyed felé vettem az utamat. Magam mögött hagytam a leszakadó amerikai középosztály rozsdásodó életét, aztán rákanyarodva az óceánparti sétányra, megláttam egy kávézót. „Florida legjobb kávéja” – hirdette a cégér.
A kocsiablakon a sós víz illata fújt be, gondoltam megállok és miközben az óceán kékjét nézegetem, megkóstolom a kávét. Milyen is itt a legjobb? Talán John pörköl nekik is. Talán kis tejjel és édesítve adják, ha már állítólag ez a legjobb, és talán vanília íze lesz.
Amint leültem a teraszra, már oda is lépett a magabiztos pincér. Azonnal elmagyarázta, hogy szuper olasz kávéjuk van, szuper olasz kávégépben, szuper olasz csészében.
Tomasso meg csak nézte a legtömegebb olasz robusta kávé logóját, ezt a tonnaszámra pörkölt vacakot. Néztem a Kínában gyártott alacsony nyomású espresso gépet, és a vékonyfalu, olcsó csészéket.
Ha tudnák ezek itt, a luxus-negyedben, hogy tőlük mindössze pár kilométerre készül Florida valóban legjobb kávéja.
Meg nálunk, a szécsényi üzemben – mosolyogtam magamban és az óceán kékjébe merült a szemem.
Ha tudnák, akkor ők is biztos megkeresnék John-t és a vaníliát!
https://www.facebook.com/cafefrei/posts/832762386778613
A vaníliakávé illatú utca
Letekertem az ablakokat, mert meleg volt Floridában. Azt szerettem volna, hogy a kocsiba beszökjön a tavasz friss illata. A pálmafák zúgását is hallani akartam, ahogy fújja a leveleket a szél, és közben élvezni az autózást. De ahogy rés nyílt az ablakon, az orrom mégis egészen mást érzett. Láthatatlan, illatos vaníliafelhőben utaztam.
Pedig még jónéhány utcányira voltam John pörkölő üzemétől. Fort Lauderdale-ben autóztam, a floridai Velencében, bár ennek akkor épp semmi nyomát nem lehetett körülöttem látni. A gazdagok jachtjai innen legalább öt kilométerre, az óceánparton és a mesterségesen kialakított lagúnák partjain sorakoznak.
Velence ott van.
Amerre autóztam, én csak dobozházakat láttam. Folyamatosan leszakadó életek nyomait, az egyre reménytelenebbül küzdő amerikai alsó középosztály ütött-kopott lakhelyeit. Errefelé nincs kerítés, de nem azért, mert a közbiztonság olyan remek, hanem mert ezekből a gipszkarton házakból aligha lehetne bármit is ellopni. Ez nem a „Született feleségek” tévében megismert amerikai álomvilága, az irigyelt zöldövezetből.
A megsárgult, kikopott füvön, az egyen-doboz épületek oldalában errefelé lepukkant, rozsdás autók parkolnak. Ezeknek az amerikaiaknak „vándorolt el” Kínába a munkahelye, és az ő házaik azok, épp ezek itt körülöttem, amiket néha fűnyíróként tarol le a floridai hurrikán. Látjuk néha a magyar híradóban is a nyomokat, ahogy végigsöpört a szélvész ezeken a papírmasé életeken, széttépett sávban maga mögött hagyva alig helyrehozható sorsokat.
Ez is Amerika.
Itt a biztosítótársaságok nem kötnek hurrikánbiztosítást, mert ezekre az olcsó, téglaalapok nélküli házakra az túl kockázatos lenne. Itt észrevétlenül csúszik és folyik egybe családi házas lakóövezet ipari telepekkel. Én most még a dobozházakat látom, de azért már a vaníliaillatot érzem.
A termelés, a pörkölés szagát.
Mert azt bizony lehet. Így és itt lehet. Hiszen ebbe a kerületbe épp ez lehel életet. Hogy legalább történik valami, maradt még valamennyi munka. Vagy inkább már újra „keletkezik”.
Ahogy az autóm elcsorog a nyikorgó postaládák és a kertekben kupacba gyűjtött lomhegyek között, folyamatosan és megállíthatatlanul Amerika kontrasztjai és megújuló ereje jár a fejemben.
Pár kilométerre innen luxusjachtok. Viszont pár kilométerre a luxusjachtoktól, itt, az iparral kevert külvárosban, a nyomor szélén - el sem hinném, ha nem érezném a szagát - már megint tápászkodik Amerika. Én is ezért jövök, és mindjárt ott is leszek. Egy világszínvonalú kávépörkölő üzem kapujában.
John és az ő hatalmas „doboza”. Ahogy a vaníliafelhőben bekanyarodok a robosztus méretű üzem felé, hosszú kamiont látok, amiről épp targoncára pakolják a 60 kilós kávézsákokat.
Salvador.
Peru.
Olvasom a barna zsákok oldalán a származási helyeket. Aztán már jön is John, és felém integet. „Ciao Tomasso” – én valahogy ez vagyok neki. Egy európai, aki a kávét szereti, tehát valószínűleg olasz. Vagyis Tomasso. És „ciao”. Mondtam már neki párszor hogy nem, hogy csak sok időt töltök Olaszországban, de valójában magyar vagyok, John fejében mégis elmosódnak ezek a részletek. Kávé Peruból, vaníliafőzet Madagaszkárról, pörkölés iránt érdeklődő fickó Európából. Sok ez neki.
Tomasso és kész. Olasz, mert csak olasz lehet. Ki mást is érdekelne az ő speciálisan pörkölt kávéja Európából. Úgyhogy „ciao”-t köszön, képtelenség lenevelni róla.
Pedig John évekig élt Spanyolországban, elméletileg értenie kellene a térkép részleteit. Európai országokat és határokat. De ő a kávészemek pórusaira koncentrál, és már napok óta ezt magyarázza nekem. Ezért járok ide. Tanulom, amit csak tanulni lehet, mert és hiszen John amerikai.
Vagyis nem féltékeny a tudására. Mondja, átadja, fel sem merül benne, hogy miért ne? Nem leszek sosem számára konkurencia. A Cafe Frei soha sem veszi majd el az ő piacait! Úgyhogy megosztja velem a tudását, mert a világ így megy előre. Amerika mindenképp. Hogy segítünk egymásnak, nem pedig gáncsot vetünk…
Én pedig kihasználom. Tanulok, jegyzetelek. Farenheitben írom fel az amerikai pörkölő gép kijelzőjéről a hőfokokat, majd este átszámolom. Precízen, alaposan, hüledezve a részleteken, az újszerű technika kifinomultságán.
„Öt percig négyszáz fokon visszük, elnyújtva” – magyarázza John – „aztán 13 percet 405-ön” – tágra nyílt szememet látva még hozzáteszi, hogy így kell megnyitni a kávészemek pórusait. Csak így lehet elérni, hogy kihűlés után, szobahőmérsékleten, a pórusok ne zárjanak össze. Hogy a kávészemekben legyen és maradjon századmilliméternyi rés a vanília számára. Szalad, és mikroszkópot hoz, olajeszenciákat kalkulál, pattan közben a kávé, John int és 20 másodpercig stopperórával figyeli a pörkölést. Aztán, mint egy hadsereg parancsnoka, vezényszavakat oszt és a segítője kiengedi a pörkölő gép forró börtönéből a kávészemeket.
Volt mit tanulni tőle. Két napot például csak az alapkávéval foglalkoztunk. Hogy melyik közép-amerikai ültetvényről, melyik „semleges” kávé, melyik szemnagysága az épp megfelelő (kávémániás szakértőknek írom: Salvadorból például a central standard exchange grade)
Felmerült persze bennem is a kérdés, hogy a párizsi vaníliakávé készítését vajon miért épp Floridában kell megtanulni.
Hát mert ma már ilyen a világ. A közép-amerikai kávék a legalkalmasabbak (ezerféle okból) arra, hogy beléjük simuljon és rájuk száradjon ez az újfajta, alapvetően amerikai pörkölő szakemberek által kifejlesztett, szinte bio, manufakturálisan kipréselt és főzött íz-sűrítmény.
És mivel az ízesítésre legjobb közép-amerikai kávékat a térképen hozzájuk legközelebbi floridai kávéimportőrök vásárolják fel, vagyis rajtuk keresztül jut hozzá ezekhez a kávékhoz a világ, ezért hát ők kezdték el és így ők is járnak az élen ebben a technológiában.
Kóstoltam Párizsban is. De az amerikai verzió jobban ízlett. Az a tisztább, finomabb, technikailag tökéletesebb. Úgyhogy a módszert mi tőlük tanultuk meg és hoztuk haza, Magyarországra.
A Cafe Frei vendégei kóstolhatják és haza is vihetik ezt az ízt, a párizsi vaníliát. De van római mogyoró is, manhattani kókusz, és tokiói csokoládés-málna is, sok különleges íz.
A kávézás Magyarországon egészen új élménye a kávéházainkban és otthon, egyaránt.
Egyik nap, a Johnnal töltött órák után az óceánpart, a Fort Lauderdale-i lagúnák, a jachtok és a luxus-negyed felé vettem az utamat. Magam mögött hagytam a leszakadó amerikai középosztály rozsdásodó életét, aztán rákanyarodva az óceánparti sétányra, megláttam egy kávézót. „Florida legjobb kávéja” – hirdette a cégér.
A kocsiablakon a sós víz illata fújt be, gondoltam megállok és miközben az óceán kékjét nézegetem, megkóstolom a kávét. Milyen is itt a legjobb? Talán John pörköl nekik is. Talán kis tejjel és édesítve adják, ha már állítólag ez a legjobb, és talán vanília íze lesz.
Amint leültem a teraszra, már oda is lépett a magabiztos pincér. Azonnal elmagyarázta, hogy szuper olasz kávéjuk van, szuper olasz kávégépben, szuper olasz csészében.
Tomasso meg csak nézte a legtömegebb olasz robusta kávé logóját, ezt a tonnaszámra pörkölt vacakot. Néztem a Kínában gyártott alacsony nyomású espresso gépet, és a vékonyfalu, olcsó csészéket.
Ha tudnák ezek itt, a luxus-negyedben, hogy tőlük mindössze pár kilométerre készül Florida valóban legjobb kávéja.
Meg nálunk, a szécsényi üzemben – mosolyogtam magamban és az óceán kékjébe merült a szemem.
Ha tudnák, akkor ők is biztos megkeresnék John-t és a vaníliát!
https://www.facebook.com/cafefrei/posts/832762386778613