Futás

Másolok most valamit az egyik ismerősöm facebook oldaláról. Még anno az egyetemen ismertem meg a laktációs képzésről (az egyik létrehozó volt), és nagyon megkedveltem őt is. Nagyon jó kis csapat volt az.

Nagyon elismert a szakmai területén és nagyon szeretem az írásait. Még a sima posztjait is. Ma 50 éves, és ma posztolta ezt, amit most másolok nektek. Nagyon megindító és nagyon tetszik a felfogása és az egész hozzáállása, bár én ezt biztosan nem tudtam volna végigcsinálni.

Renáta W. Ungváry

5 hrs · Pomáz, Hungary · 

Íme a részletes beszámoló, amit ígértem: Szülinapi futás az Alpokban

Hogy jutott eszembe, hogy odamenjek?

Mindig is vágyakozva nézegettem a Spar maratonokon osztogatott Distance Running című kiadványban a legkülönfélébb helyeken rendezett maratonokat. Volt is egy lista a fejemben, hova mennék legszívesebben: Norvég fehér éjszakák futás, Földközi-tenger part Portugália, Róma, Kínai Nagyfal - ezek voltak a favoritjaim. Idén nyáron, ahogy közeledett az ötvenedik szülinapom, szöget ütött a fejembe, hogy hátha nem is olyan lehetetlen meglepni magam valami hasonlóval, lássuk az árakat! A Kínai Nagyfalat meg sem néztem, annyi pénzem még a könyveim egész éves jogdíjaiból sem lenne, a norvég projekt is több ponton vérzett, például az elég drága és körülményes odajutáson. Hogy rövidre zárjam: elég hamar arra a következtetésre jutottam, hogy a hely relatív közelsége, az Alpok szépsége és a nyelv meg a kultúra valamelyes ismerete miatt a legjobb lesz Ausztriában keresgélni. És ha már 50. szülinap, legyen ötven kilométer minimum. Az Alpokat eddig mindig messziről vagy csak egészen rövid kis kiruccanások alkalmával csodáltam, vágyakozva, hogy milyen jó lenne ott túrázgatni, futni, magashegyi menedékházakban aludni, aztán másnap kényelmesen tovább haladni. Azonnal jobbnál jobb terepfutó honlapokra bukkantam, és erre a futásra: http://karwendelmarsch.info/, amely éppen három nappal a születésnapom előtt, augusztus 30-ra lett kitűzve.

Nekem való ez egyáltalán?

Kissé bizonytalan voltam, bele merjek-e vágni, úgy, hogy ötvennél többet sík terepen, országúton sem futottam soha, az Alpokban még kirándulni sem jártam, terepfutásra viszonylag ritkán jutok el, és mindehhez még az emelkedőket is elég rosszul bírom, ezért elolvastam néhány élménybeszámolót, köztük egy kb. hasonló korú nőét, Birgit Fenderét is: http://www.trailrunning.de/laufberichte/karwendelmarsch/nur-wo-du-zu-fuss-warst-bist-du-auch-wirklich-gewesen/2179

Aki tud németül, nézzen bele, nagyon informatív, és minden útszakaszról szuper fotók láthatók, mert tavaly, amikor ő másodszor futotta le ezt az útvonalat, kivételesen sütött a nap

Az elolvasás után arra jutottam, hogy ez olyan gyönyörű és olyan izgalmas kihívás, hogy legalábbis meg kellene próbálni. Azért a biztonság kedvéért írtam Birgitnek egy mailt, amiben leírtam neki, mennyit szoktam futni, és a színtiszta igazat, hogy maximum a beszámolója alapján tudom elképzelni, mi vár rám, és hogy ő mit gondol, túlzott merészség-e elmenni ide. Magamban akkor már lényegében eldöntöttem, hogy megyek, bármi legyen is a válasz. A válasz pedig az volt, hogy nem lesz könnyű, de biztos benne, hogy le fogom futni. Vagy inkább teljesíteni fogom az igen nagyvonalú időlimiten belül. Az előzményekről annyit, hogy júliusban és augusztus elején egy új könyvem finisében voltam, vagyis az átlagosnál kevesebbet tudtam futni, de aztán, amikor végre elkészültem, igyekeztem behozni a lemaradást, és augusztusnak a versenyig hátralevő részében kb. 340 km-t futottam, ismét csak gyakorlatilag nulla szintekkel, kivétel volt Lipóth Krisztáékkal a Panoráma-kör, amit a végén, már lényegében sík terepen annyira rosszul bírtam, hogy igazán komoly figyelmeztetés volt számomra arról, hogy a frissítést, kalória utánpótlást nagyon komolyan kell vennem, szó szerint ájuldoztam az alacsony vércukor szinttől. 

A Balatoni futások egy darabig nagyon jól estek, de aztán kezdtem úgy érezni, nagyon rágörcsöltem erre, hogy most készülnöm kell a nagy kihívásra, és ez egy picit elvette az örömét, de igen, ez tény, azért így utólag is azt mondom, hogy erre azért keményen készülni kell, minimum így, ha már egyszer nem futok naponta hegyi terepen, nem megy csak mentális alapon…

Végül nagyon jó tanácsokat kaptam Kiss Mikitől, aki egy kicsit rám is ijesztett, mert elmondott néhány olyan dolgot a magashegyi futásról, amiről hallottam ugyan, de nem realizáltam, hogy ez most akár rám is vonatkozhat: hirtelen leszálló tejfehér köd, eltévedés, átizzadva, csuromvizesen lehűlés, hirtelen havazás, és ezekből következően a megfelelő felszerelés. Na, ettől kezdve minden áldott nap megnéztem, milyen időjárás várható, és amikor azt láttam egyik nap, hogy 2 fok és havazás, egy pillanatra felötlött, hogy na, most kéne ebből kiszállni…

De eljött a nagy nap, és elindultam

Aztán családi bonyodalmak, Imi apukájának hirtelen szükségessé váló szívműtétje miatt nem tudtunk Imivel kettesben kiutazni a terveknek megfelelően, de a B-variáció is hamar összeállt, és Salzburgban a pályaudvaron várt rám András (mein Bruder), és azon nyomban el is indultunk a Karwendel régióba. Hétágra sütött a nap, gyönyörűek voltak a hegyek, kék az ég, a helyszínen minden áttekinthetőnek és világosnak tűnt, felvettük Scharnitzban még péntek délután a rajtszámot, vacsoráztunk és sétáltunk egy jót, megállapítottuk, hogy pofonegyszerű a szomszéd, öt km-re levő falvacskából, Mittenwaldból, a szállásunkról eljutni Scharnitzba, elég lesz majd start előtt fél órával elindulni a hajnali hatra meghirdetett starthoz…

Aztán éjszaka elkezdett ömleni az eső, és attól kezdve abba sem maradt tíz percnél hosszabb időre.

Másnap, a verseny napján, augusztus 30-án, szombaton négykor keltünk, próbáltam enni, inni, de az evés nem nagyon sikerült, a szokásos adagom töredékét tudtam csak legyűrni. Aztán elindultunk, és a táj sötétben, vizesen, elnéptelenedve egészen más arcát mutatta, mint előző nap, kicsit el is tévedtünk, és bolyongtunk, hogy merre is van Scharnitz. András is ideges lett, én meg… amikor megláttuk, hogy ráadásul Scharnitzban kisebbfajta dugó alakult ki háromnegyed hatra a start felé vezető egyetlen főútvonalon… Tudtam, hogy most ki kell szállnom, de hirtelen úgy érzetem, semmi erő nincs a lábamban, képtelenség, hogy tíz perc múlva már futnom kell, méghozzá egy combos emelkedővel kezdve. Amikor még a három darab konténervécé előtt ácsorgó, kígyózó női sorokat is megláttam (oda nekem is be kellett sorolnom, 1800 indulóval osztozkodva), na akkor úgy éreztem a zuhogó esőben, hogy könnyen lehet, hogy nem vagyok egészen normális, és mit is keresek én itt ebben a sötét és vizes hidegben ezen a vadidegen helyen?

Végül sikerült pisilnem, és ez megnyugtatott valamennyire, így amikor két perccel később hatalmas ágyúlövés jelezte a startot 967 méteres tengerszint feletti magasságnál, összeszedtem az erőmet annyira, hogy el bírtam indulni futva.

Jaj de szörnyű ez!

Ezt éreztem az első fél órában, nem vitás. Nagyon rosszul voltam. Alig kaptam levegőt, alig bírtam a tempót tartani, iszonyúan vert a szívem, és a környezet enyhén szólva sem volt motiváló. Ömlött az eső a sötétben, cupp-trapp, egyenletes tempóban, és emelkedő, emelkedő. Kábé tíz perc múlva láttam visszafordulni az első futót. A nagy idegeskedésben, hogy odaérek-e a starthoz időben, még a telefonom Runkeeperét is elfelejtettem bekapcsolni, nem volt nálam egy csepp innivaló sem, egyszóval úgy viselkedtem, mint aki életében először megy futni… Aztán rájöttem, hogy ilyen ömlő esőben talán nem baj, ha elő sem kapom a telefonom, mert meghalna, majd a chip leméri a lemérendőket. Teljesen kiszáradt szájjal, szép lassan próbáltam megnyugodni, egyenletesen lélegezni, meggyőzni magam, hogy nincsen semmi rendkívüli, csak tíz kilométer, és már ott lesz az első frissítő állomás az innivalóval. Időnként betoltam az arcomon összegyűlt esővizet a számba, az a pár csepp sokat segített, és végül, amikor elkezdett egy kicsit világosodni, és a felvezető emelkedő után hirtelen ott voltak közvetlenül mellettem a magas hegyek, szürke sziklafalak, hirtelen minden megváltozott. Megnyugodtam. Sokkal futhatóbbá vált a terep, nemsokára figyelmeztetnem kellett magam, hogy ne bámészkodjak annyit, mert sikerült máris belecuppannom egy pocsolyába, így lényegében végig (kilenc és fél órán át) vizes zokniban és cipőben futottam, de amilyen rosszul hangzik, annyira nincs jelentősége, ez tényleg nem zavart különösebben, és ha nem itt, akkor a patakmederben futásnál biztos átnedvesedett volna.

Úton, a Via Alpinán

Amikor végre odaértem az első frissítéshez (1173 m magasan) már nem volt semmi bajom. Bodzaszörpöt ittam először, ezzel fel is töltöttem a kulacsomat, utána egy kis forró krumplikrémlevest, aztán egy szelet almát : isteni volt így együtt! Éreztem, ahogy visszatér belém az erő, ahogy egy csapásra elmúlik az a szörnyű gyengeség és ijedtség, ami hatalmába kerített a rosszul sikerült startnál. Ha könnyű nem is lesz ez a futás, végig fogom csinálni. Pedig akkor még hol voltak a meredek, buckás kaptatók! Még a telefonomat is előkaptam, és bekapcsoltam a Runkeepert, ezt az első szakaszt egy óra tíz perc alatt futottam.

Ezután következett az első durvább, hosszú kilométereken át tartó emelkedő. A ködös távolban, a kanyargó szerpentinek bizonyos szögéből feltünedezett egy ódon alpesi faház az egyik meredek szikla tetején. Kicsit később realizálódott bennem, hogy igen, oda tartunk, ezt egy tapasztalt futótárs is megerősítette. Amikor már csak épp szemerkélt az eső, mégis előkaptam az egyik kanyarban a telefonomat, hogy lefényképezzem az egészen elképesztő látványt, de sajnos, a kép szinte semmit sem ad vissza a hely lenyűgöző szépségéből. És a közöttünk gomolygó felhők miatt nem is igazán lehetett érzékelni a távolságokat, mélységeket, kontrasztokat. Végül a Via Alpinán haladva megérkeztem a második frissítő állomáshoz, a Karwendelhaushoz (18,2 km, 1771 m magasan) ahhoz a bizonyos szikla tetején álló épülethez, ami így fent megérkezve nem is tűnt annyira sziklaszerűnek és elérhetetlennek, mint lentről. Ettem egy kis sajtos szendvicset almával, krumplilevessel, a frissítő állomásokon helyi bio élelmiszereket osztogattak, és határtalan megkönnyebbülés volt, hogy milyen hamar tudok regenerálódni, és újult erővel folytatni az utat. 

Eufória! Így tudom jellemezni az ezután következő hat kilométert, egy jó kis lejtmenetet. Felszabadultan száguldoztam, élveztem, hogy végre nem engem előz mindenki, hanem én hasítok. Picit, mintha az eső is elállt volna, tisztult a kép, arra a fél órára minden olyan tökéletes volt! Úgy éreztem, a világ végéig is el bírnék futni ezek után. A 24,2 km-nél levő következő frissítőállomás után még egy csöppet folytatódott ez az eufórikus állapot, majd kezdetét vette a következő csúcs meghódítása. 

Falkenhütte, vagyis szabadon fordítva Sasfészek, 1848 méter magasságban. Azzal biztattam magam, hogy mire felérek, az út nagyobbik fele már mögöttem lesz. A köd egyre sűrűsödött, az eső csak esett és esett, de igazság szerint ezt a történeti hűség kedvéért teszem hozzá, mert addigra már mindenem csurom víz volt, a rövid kis futónadrágban eléggé fázott a lábam, egyre hidegebb és hidegebb lett, és csak fel, fel, fel, egyre meredekebben. Na, ezt már nem bírom sokáig, gondoltam, és akkor a ködből, tisztes távolban tőlem, feltűnt egy hatalmas, lejtős legelő, amelynek legkiemelkedőbb pontján egy sötétbarna bika állt, és mélyen, kitartóan bőgött, a hangja bezengte az egész hatalmas teret, hátborzongatóan szép volt. Azt mondta, hogy ő az úr itt errefelé. Nem sokára néhány tehén is válaszolt neki a távolból, egészen más hangon, röviden, dallamosan, még sosem hallottam ilyen beszélgetést. Lenyűgöző volt, meg kellett állnom egy pillanatra, néztem a bika ködbevesző alakját, és belém hasított, milyen jó dolguk van itt: mehetnek, amerre látnak, szinte határok nélkül, élik az életüket, legelik a csodás zöld színű, gazdag, ezerféle fűszeres illatban úszó füvet, jó itt tehénnek lenni, meg biztosan bikának is.

Az utolsó szerpentineken már nagyon kínlódtam azzal, hogy rakosgassam előre a lábam, persze szó sem volt már futásról, próbáltam viszonylag gyorsan gyalogolni. Közben az eső havas esőbe váltott és szakadni kezdett. A Sasfészek ezek után, bármilyen patinás hely is amúgy, nem gyakorolt rám mély benyomást, oké, 30,2 km, ezzel megvolnánk, szomjasan ittam a bodzaszörpöt, utána egy kis forró menta teát, egy kis zöldséglevest pohárból, aztán futás. Gondoltam én, abból következtetve erre, hogy lejtő jön, ha idáig fölfele mentünk. Ez önmagában igaz is volt, de a terep kezdett ízelítőt adni magából. Egyre több volt az úton a kisebb-nagyobb szikla, helyenként vastagon sárral borítva. Azért haladni lehetett szépen, de gyors tempóban futni nem mertem, mert belegondoltam, milyen nehéz lenne a hegyi mentőknek innen lecipelni engem, ha mondjuk eltöröm a lábam, vagy egyszerűen csak legurulok a mélybe. Elképesztő volt a táj, acélszürke kőgörgeteg, növények alig, a fák még a Falkenhütte előtt eltünedeztek, az ösvény pedig a meredek lejtő közepén vékony csapás, fölfele kövek, lefele kövek a ködbevesző mélységben. Hihetetlen látvány volt, még soha nem jártam hasonló helyen. Jött még ez újabb kis csúcs, nagyjából a Falkenhüttének megfelelő magassággal, majd a meredek ereszkedés az Enghez, 1227 méterre. Eredetileg azt beszéltük meg Andrással, hogy ő az Engnél parkol, és elémsétál a Falkenhüttéhez, hogy száraz holmikat tudjak felvenni. Nos, út közben arra gondoltam, remélem, letett erről a tervéről, mert a meredek, köves lejtő, majd a lentebbi régióknál a köveket felváltó emberes dagonya nem lett volna éppen "helyes kis kirándulás". Ráadásul, ahogy óvatosan ereszkedtem, a könnyed kis lefutás helyett erős izommunkával, óvatoskodva, nehogy egy hatalmasat zúgjak, elkezdett fájdogálni a bal térdem, a kevésbé terhelhető. Na mindegy, nem volt egy diadalmenet a frissítőállomásra bevonulni, addigra már tiszta sár voltam és annyira vizes, hogy gondoltam, minek átöltözni. Spartanian race, kiáltotta oda egy kissé kiakadt futótárs, 35, 9 km-nél tartottam. Ennél a pontnál ki lehetett volna szállni, de egy pillanatra sem gondoltam erre, csak a hátralevő, utolsó kétezresre, és hogy oda még fel kell jutnom valahogy, ha másképp nem, akkor négykézláb. Ez egyébként nem állt messze a végső igazságtól. De előtte mégiscsak felvettem egy hosszabb, száraz futónadrágot, és a vizes alsóra és a vizes kabát közé egy száraz pólót, valamint a víz nagyját próbáltam kitörölgetni és kirázni a hajamból. Elbúcsúztam Andrástól, és mondtam neki, hogy ne igyekezzen nagyon a célba az autóval, mert az a gyanúm, hogy el fog még tartani egy darabig az út hátralevő része. Neki persze hatalmas kerülővel kellett számolnia Pertisauig, a célig, mert szerencsére az egész futóútvonal nagy része auóval megközelíthetetlen helyeken haladt, és ennek a magam részéről nagyon örültem.

Egyébként a futók és túrázók többsége, meg a nordicosok is, botokkal futottak illetve kapaszkodtak. Ennek többször is megcsodáltam a technikáját, néha meg csaknem felnyársalt némelyik bot, amit hirtelen felkapott, majd hátracsapott a tulajdonosa.

Következett tehát a legmagasabb pont, a Binssattel, 1903 m, az emelkedőt egy frissítőállomás, a Binsalm szakította meg 1500 méteren. Meg sem próbáltam futni. Tempósan gyalogoltam, legalábbis egy darabig, gyönyörködtem a virágokban, fácskákban, jó volt hozzájuk érni, nézni a fentet és a lentet, az állandó, hatalmas kontrasztokat, a fenyőket, ahogy kapaszkodni bírtak a meredek lejtőkön. Aztán a nyereg közeledtét jelezte a fák eltűnése, egyre inkább csak kopár, vagy éppen csupa sár sziklák, mintha hatalmasra méretezett, ráadásul egyenetlen fokú lépcsőn kellene felküzdeni magad az égbe. kapaszkodtam vadul, amibe lehetett, szóval tényleg kábé négykézláb haladtam. A bal térdem vadul tiltakozott, és kezdtem érezni a combomban is a tiltakozást, az egész testemben a kimerülést, így előkaptam az út során addig tökéletesen feleslegesnek bizonyuló koffeines zselémet, és gyorsan megettem. Hát ez kellett. Újult erőre kaptam, és végre feljutottam!!!!! Megint csak tévedtem, amikor azt hittem, most már könnyebb lesz, hiszen csak lefelé kell futni. Nekem nem nagyon sikerült a meredek, mocsárrá vált legelőn futni, legfeljebb szökdécselni próbáltam, cupp, cupp, fröccsenő sár, itt-ott egy-egy hatalmas, csúszós tehénpalacsinta A Sauconym egyébként remekül vizsgázott, egyszer sem csúsztam meg benne egy picit sem, stabil volt és megbízható, ezért is esett rosszul látnom, milyen állapotba került eddigre. 

De azért hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam ennek ellenére eufórikus állapotban, hogy itt és most nem kell több csúcsot megmásznom. A hátralevő tizenegy kilométer már végig lefelé vezetett, egyre könnyebben futható, egyre barátságosabb utakon, futottam is ezerrel, próbáltam behozni, amit lehetett, a frissítéseknél inkább azért álltam meg, hogy kicsit körül is nézzek végre. De valahogy az utolsó négy kilométer már nagyon nehéz volt, újra és újra belegyalogoltam, pedig nem fájt semmim, csak nagyon-nagyon fáradt voltam, körülbelül kilenc órája küzdöttem magam előre és előre. Aztán az egyik ilyen gyaloglásnál utolért egy srác, akit már látni véltem párszor út közben, és rámszólt: Weiter, weiter! Du wirst wohl jetzt nicht stehen bleiben! (tovább, tovább, csak nem fogsz itt megállni?!) Ezen annyira meglepődtem, és olyan jól is esett, hogy egyáltalán észrevette valaki, mekkora krízisbe kerültem, hogy összeszedtem a maradék erőmet, és befutottunk, előzékenyen előre engedett a célban. 

Hát, még életemben nem éreztem úgy pont a célban, hogy sírnom kellene, de most rám tört. Hatalmas boldogság, hogy sikerült, totális végkimerülés, és egyszer csak hallom, ahogy András is kiabál: megcsináltad, Renáta!!!! Alig bírtam a célfotóhoz valami mosolyfélét összehozni

Pedig hát, őszintén szólva, az a kilenc óra huszonhat perc, ami mindehhez kellett nekem, nem volt valami csúcsteljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy a győztes Thomas Bosnjak 4.19 alatt, a győztes nő, Henriette Holzknecht 5.20 alatt futotta. Emberfeletti teljesítmény, le a kalappal!!! Az én korcsoportomban, a W50-ben Enter Daniella 5.59-cel győzött, de azért utolsó nem lettem, és ez is valami, sőt, hát igazából ez is volt az én szerény kis célom, hogy megcsináljam. Legelőször is Imit hívtam fel, aki nagyon hiányzott abban a pillanatban, de pár mondatnál többet nem bírtam nyögni neki, beszélni is fáradt voltam.

Ezután még következett egy kábé háromórás, rémes hányinger, amikor se enni, se inni nem bírtam, és két órával később, Salzburgban, Andrásnál már csak egy forró zuhanyhoz volt erőm, és bezuhantam az ágyba. De ezután meglepően hamar, talán háromnegyed óra alatt regenerálódtam, és nem sokkal később vígan vacsoráztunk, és meséltem Andrásnak az élményeket, főleg a bőgő bikát, mert az ember csak a szépre emlékezik. És az annyira, de annyira szép volt, igazi, 50. születésnapi ajándék.