Gondolatok emlékbe, örökbe

... hogy Szabó Gyula elment, azt már mindenki olvasta, mindenhol posztolják, elmondják, bemondják... De most találtam valami igazán szép blokkot, ezt ide hozom, mert ez mindig mindenkire érvényes lehet, az összes:

"Ez a világ nem a szeretetre épül. A kereszt jegyében születtem, abban is fogok meghalni. Apám, anyám, testvéreim a temetőben a kereszt jegyében fekszenek. Tamási Áron mondja a Szülőföldemen című önéletrajzi könyvében: Valósággal nyűgbe ver valami különös érzés, amelyhez hasonlót soha semmi nem ébresztett bennem, csak a föld, hol ringott a bölcsőm. Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés; nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, miben e földi élet levének kivonata van: az a titokzatos, egyetlen ital, melybe e kerek földnek minden fűszere egybefőzetett."

"Halottak napja táján három temetőben voltam kinn, ahol elmondtam, amit Hemingway Akiért a harag szól című regénye mottójául idéz John Donne-tól: Senki sem külön sziget; minden ember egy rész a kontinensből, a szárazföld egy darabja; ha egyet mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."

"Tanyán születtem, látszólag szétszóratva másoktól, de a harangszó nekem mindig az együvé tartozást jelentette. Gyermekkoromban édesanyámtól - az első, nagy tanító az anyai szeretet - tanultam meg: az Isten szól hozzánk, amikor a harang szól: az élőket hívom, a halottakat elsiratom, a villámokat megfegyelmezem."

"A hit ad erőt az együvé tartozásban az embernek. A szeretet is abból táplálkozik, hogy hiszünk egymásban. Erdélyi József írja egyik versében: Egy szép reggelre gondolok, mosolygok és meghalok, kék volt az ég, sütött a nap, mentem sötét fenyők alatt, kezemet fogta jó apám, sárgarigó fütyült a fán, sárga rigó, huncut rigó, azt fütyülte, hogy élni jó. Hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét."

A fenti gondolatokat Szabó Gyula színművész mondta el 2002-ben, a Szent Erzsébet rózsája-díj átadásának ünnepségén.

Forrás: Új Ember, 2002. 11. 24.