Portsmouth

Anglia - 14. nap – október 19.

Az eredeti uticél igazából Downton Abbey színhelye lett volna, de már nem árultak jegyeket. 

A kezdeti csalódottságon túltéve magam, úgy éreztem, nem adhatom alább az élményfokozatot, viszont akkor nem kastélyt kell kinézni, hanem valami mást, de sokat ígérőt. Így esett a választásom Portsmouth-ra, ahova szintén régen vágytam, és akkor végre rászántam magam.
Sajnos az idővel megint nem volt szerencsém, esőt ígértek és be is jött nekik.
"Portsmouth a délkelet-angliai régióban fekvő Hampshire megye második legnagyobb városa. A város az Egyesült Királyságon belül arról nevezetes, hogy nemcsak félszigeten hanem egy kis részben szigeten (a Portsea szigeten) is fekszik, az összterület 40,25 négyzetkilométer. Így a város 103 kilométerre fekszik Londontól délnyugati irányban, és 31 kilométerre délkeletre Southamptontól."

Kora reggel elindultam, mert tényleg sokat kell utazni, ritkán járó, viszont busz és villamos után közvetlen vonattal érkeztem meg 11 körül Portsmouth-ba. Két P-állomás volt, és eggyel sajnos előbb szálltam le, viszont így legalább végigjártam azt a részt is, ahova amúgy el nem mentem volna. :) Ez is hozzátartozott a naphoz. Végre azonban meglett az igazodási pontom, a baromi nagy torony.
http://www.spinnakertower.co.uk/
/Nem indult amúgy jól a nap, mert a vonatról leszállva vettem észre, hogy a fényképezőgép otthon maradt - amire amúgy is nagyon be voltam rágva, mert a drága szervíz nem segített rajta -, plusz Okoska szinte le volt merülve, ahogy a munkahelyi telefonom is. Tehát a világ egyik legszebb helyének így vágtam neki, hogy alig volt archiválásra képes eszközöm az agyamon és lelkemen kívül. Nagyon fura érzés volt/
De ahogy a torony meglett, onnan egyenesbe kerültek a dolgok.
Először is jegyet váltottam. De nem is akármilyet, hanem full-os jegyet, ami sok helyre érvényes, és így jóval kedvezőbb. De elsőre nem is gondolkoztam, csak felmentem a toronyba. És akkor elém tárult ez a látvány, és tudtam, jó döntés volt. (színes üveg és eső miatt ilyenek a színek)



A toronyból lejőve jöttem rá, hogy rendben, hogy ekkora jegyem van, de vajon mit hol fogok megtalálni. És akkor odamentem a recepcióhoz és a világ legtermészetesebb dolgaként adtak egy térképet, végigjelölték, hogy hova mehetek, melyikhez meddig és melyiknél kell átváltani a kupont rendes jegyre, hol kell időpontot foglalni, stb... Nem kis angol-lecke volt...! De sikerült mindent intézni és nekivághattam a vágtának... :)

A történelmi hajókkal kezdtem.

"Mint jelentős hadi kikötő, Portsmouth ad otthont a világ legrégebbi, még használatban lévő tengeralattjáróinak, valamint otthont ad még néhány olyan híres csatahajónak mint az HMS Warriornak, és a Lord Horatio Nelson hadvezér által irányított zászlós csatahajónak, az HMS Victory-nakis. Bár virágkora a 19. században véget ért, attól még továbbra is az ország tengerészeti központja maradt, itt székelt továbbra is a Brit Királyi Haditengerészet, valamint itt álltak továbbra is nagy és jelentős hajógyárak."

"Kevés olyan ország van a világon ami olyan komoly haditengerészeti hagyományokkal rendelkezik mint Anglia, ennek megfelelően számos múzeum őrzi ezeket a tradíciókat. A Portsmouth Historic Dockyard abból a szempontból különleges, hogy egy jelenleg is aktív tengerészeti bázison található, így a történelmi hajók és a modern haditechinka kedvelői egyaránt számos érdekességgel találkozhatnak. 
Az Anglia déli partján fekvő Portsmouth hosszú évszázadok óta a Royal Navy egyik legfontosabb bázisa, ennek megfelelően az itt kiállított hajók a leghíresebbek közé tartoznak. 
A múzeum a 16. századtól napjainkig mutatja be a hajóépítés, a hajók és a tengerészet fejlődését, egész napos programot kínálva. 

A HMS Warrior a Brit Királyi Haditengerészet elsőosztályú sorhajója volt. 1859-ben kezdték építeni, alig 19 hónap múlva vízrebocsátották és hét hónappal később szolgálatba állt. A Warrior korának legerősebb hadihajója lett, addig sosem látott méretekkel, tűzerővel és páncélvédelemmel. Sebessége is messze meghaladta a kor egyéb hadihajóinak sebességét.
A Warrior építését megelőzően a hadihajókat kizárólag fából készítették és vitorlás üzemmódúak voltak. A fa-hadihajók a tüzérség nagyarányú elterjedésével váltak korszerűtlenné, ugyanis a tűzerő, védelem és mozgékonyság hármas egységének követelményei fahajók esetén nem tarthatók. Az ellenséges ágyútűz egyre erősebb lett, aminek kivédésére a fa már nem alkalmas, a nagyobb tűzerőhöz erős és stabil hajótestekre volt szükség, ami viszont a sebességet, mozgékonyságot csökkentette. A kor elterjedt ágyútípusa az elöltöltős, huzagolatlan csövű, 32 fontos ágyú, aminek tömege 2300 kg volt. Az ágyúk méreteit a tömeg és a hátrasikláskor fellépő hatalmas erők miatt nem lehetett tovább növelni, ezért a tűzerőt azzal fokozták, hogy az oldalsortűz alkalmával gyakorlatilag minden rendelkezésre álló tüzérségi eszközzel egyetlen célra lőttek és igyekeztek egy időpillanatban elsütni valamennyit. A kor hadihajói 100-130 ágyút hordoztak három fedélzeten, oldalsortűz esetén percenként 800 kg körüli tömegű lövedékkel pusztíthatták a célt.
A hajó középső része egy óriási, téglatest alakú, 70×17 méteres vasdoboz. Ezt erődnek nevezték. Az erőd oldalfala 115 mm-es, első és hátsó vége 100 mm-es vaslemezekből állt és 460 mm vastag tikfaburkolaton keresztül erősítették a hajótest 25 mm-es vaslemezeire. Ez a megoldás az ágyúfedélzeten tartózkodó tüzéreket is védte. 
A hajó fegyverzete és páncélzata hatásos elrettentésnek bizonyult. A Warrior 1871-ig egyetlen csatában sem vett részt, mert minden potenciális ellenfele messzire elkerülte. 
A Warrior első őrhelyét a La Manche-csatorna vizén foglalta el, és ennek hatására III. Napóleon feladta haditengerészeti terveit, a szárazföld felé fordult.
A Warrior nemcsak a francia haditengerészeti elképzeléseket törte derékba, hanem elkészültével azonnal elavulttá tette a teljes angol flottát is. Rögtön láthatóvá vált, hogy a britek keservesen felépített, hatalmas méretű fahadihajó-flottája rövid időn belül cserére szorul. Problémát jelentett, hogy kereskedelmi hajókat építő magáncég építette, hiszen a technológia ismertté vált, és bármely más ország megrendelésére is készülhettek volna ehhez hasonló hajók. Ez is erősítette, hogy a korábbi állományt feltétlenül le kell cserélni, az egész királyi flottát vasba kell öltöztetni.
A Warrior példájára, sőt forradalmi újításait továbbfejlesztve más tengeri hatalmak is vaspáncélos hajókat kezdtek építeni, egyre nagyobb ágyúkkal ellátva azokat. Ezért vált a hajó igen gyorsan elavulttá. A hajó forradalmasította a hadihajó-építést és -alkalmazást, de éppen az általa okozott sokk miatt beinduló fegyverkezési versenyben igen hamar alulmaradt.
1871-ben másodosztályúvá minősítették át és tartalékállományba helyezték. 1900 körül ócskavasként akarták eladni, de senkinek sem kellett, ezért 1904-ben a portsmouthi Vernon Torpedóiskola állományába került, ahol Vernon-III lett a neve. Az első világháború után újra értékesíteni próbálták ócskavasként, majd 1924-ben úszó mólóvá alakították a dél-walesi Pembroke-dokk fűtőolajraktárában, új neve Oil Fuel Hulk C77. Árbocait, hajógépeit és egyéb felszereléseit eltávolították, fedélzetére 15 cm-es betonréteget terítettek. 1979-ben a csupasz hajótest felújítása Hertlepool kikötőjében kezdődött meg. 1987 június 12-én indult el Portsmouth felé, ahol július 27-e óta múzeumként funkcionál.
Érdekesség, hogy az 1860-ban épített hajótestben, ami 1924-től egy helyben vesztegelt, a felújítás megkezdésekor, 1978-ban egyetlen csepp vizet sem találtak, szerkezetileg tökéletesen ép maradt.

A Warriort elhagyva jutunk be a haditengerészeti bázis területére, ahol az ódon falak között géppisztolyos járőrök emlékeztetnek minket arra, hogy egy katonai létesítmény vendégei vagyunk. A látogatásunk következő állomása a Harbour Tours, vagyis egy hajókirándulás a kikötő területén. A kirándulás során a vízről láthatjuk napjaink brit flottáját.
A vízről nemcsak napjaink hajói, hanem a múzeum fő attrakciójának számító HMS Victory is jól látszik talán minden idők leghíresebb vitorlás hadihajójáról van szó. A háromárbócos sorhajó (mai értelemben csatahajó) a trafalgari csatában Nelson admirális zászlóshajója volt, így az angolok igazi nemzeti kincsként tekintenek rá. 
Fedélzetén megtekinthetőek az egykori legénység fegyverei, evőeszközei, függőágyai. Külön érdekesség a "kapitány bölcsőjének" nevezett fekhely, amely alakjáról kapta a nevét. A kapitányt ebben a "bölcsőben" eresztették a tengerfenékre halála után. A 850 fős legénység élete egyáltalán nem volt irigylésre méltó, még békeidőben sem. A szárazdokkban álló hajót egyébként gyönyörűen restaurálták.
A Victoryt 1759. július 23-án kezdték el építeni. 1765-ben bocsátották vízre. 3 fedélzetén 104 ágyú sorakozott.

A Victory szomszédságában a Monitor M33 nevű első világháborús őrnaszád is szárazdokkban van, ezt azonban csak kívülről lehet megnézni."

"A múzeum utolsó híres hajója a Tudor-korabeli Mary Rose. VIII. Henrik flottájának hajója 1545-ben süllyedt el, és évszázadokig a tenger mélyén pihent. A hajó maradványait 1982-ben hozták felszínre, ami igazi régészeti szenzáció volt. 
Az angoloknak sikerült a felét kiemelni a vízből, és a régészek nagy örömére sok értékes leletet találtak rajta, mert a sós iszap konzerválta a hajó nagy részét. 
A Mary Rose egy karakk típusú hadihajó volt VIII. Henrik angol király flottájában a 16. században. 1545-ben egy csatában elsüllyedt, majd 1967-ben megtalálták a roncsait, amelyek sok új információval szolgáltak a 16. század közepéről.
A Mary Rose korának egyik legnagyobb hadihajója volt, fegyverzete 90 ágyúból, legénysége 200 tengerészből, 185 katonából és 30 ágyúkezelőből állt. A hajó 1512-ben készült el, és szolgálatának 33 éve alatt számos háborúban harcolt Franciaország és Skócia ellen; végül 1545. július 19-én franciagályákkal harcolva süllyedt el a Wight-sziget közelében. 1836-ban helyi halászok fedezték fel a roncsot, és búvárok néhány tárgyat felhoztak róla, majd újból feledésbe merült; részletes feltárására 1967-es újrafelfedezése után került sor. 1982-es kiemelése a tengeri régészet egyik legnagyszabásúbb és legdrágább vállalkozása volt; a sikeresen megmentett rész Portsmouthban tekinthető meg.
A hajó feltárása a Vasa felszínre hozásához mérhető mérföldkő a tengeri régészet történetében; a fedélzetén talált fegyverek, hajózási eszközök és egyéb tárgyak betekintést nyújtanak a korabeli élet számos területébe a tengeri hadviseléstől a hangszerekig.

A XIX. században John és Charles Deane búvárkodás közben fedezték fel és robbanószereket használva kiemeltek belőle pár fegyvert, de majdnem százharminöt  éven át  a roncs ismét feledésbe merült, egészen 1971-es újra felfedezéséig. 1979 és 1982 között több mint 27000 merüléssel a búvárok 19000 tárgyi leletet hoztak a felszínre, 1982-ben pedig kiemelték a hajótestet, amit a televízió élőben közvetített.
Az azóta eltelt több mint harminc év alatt konzervátorok dolgoztak a hajón, hogy megpróbálják megmenteni az utókornak. Folyamatosan távolították el róla a rárakódott sóréteget, majd 19 évig kezelték polietilén-glikollal, hogy megakadályozzák a fa zsugorodását. Idén, 2013. április 29-én érkeztek el ahhoz a fázishoz, amikor kikapcsolták a fúvófejeket és elkezdték szárítani a hajótestet, ami azt jelenti, hogy több mint 100 tonna vizet fognak eltávolítani belőle az elkövetkezendő években.
Erre a célra egy új épületet húztak fel a Portsmouth Historic Dockyard-on, ami nem csak azt a speciális kamrát, a „Hot Box”-ot foglalja magába ahol a hajótestet szárítják, hanem múzeumként is funkcionál. A látogatók ablakokon keresztül betekintést nyerhetnek a konzerválási folyamatokba is.
Ahogy a szárítási folyamat a végéhez ér majd 2017-ben, a kamra falait lebontják és a látogatók közelről is megtekinthetik a hajótestet.


A Mary Rose több szempontból is különleges, elsősorban azért, mert a világon ez az egyetlen XVI. századi hadihajó amit kiállítottak, de azért is, mert egy Tudor-korabeli időkapszula, nemcsak a tárgyi leletek tekintetében, hanem a benne fellelt emberi maradványok miatt is.
A katasztrófát harmincöten élték csak túl, a hajótestben kb. ötszázan haltak meg, valószínűleg az ellenséges csapatok hajóraszállását megakadályozó háló  alá szorultak, ezért sem tudtak elmenekülni.  A legenda szerint VIII. Henrik a Southsea-kastélyból nézte végig a tragédiát, oldalán a hajón tartózkodó altengernagy, Sir George Carew feleségével.  Amikor elsüllyedt a hajó, a fuldokló férfiak és fiúk kiáltását messze vitte a szél, de senki nem tudott segíteni nekik és a királyt is nagyon megrázta a tragédia.
Egy túlélő elmondása szerint az idézte elő a balesetet, hogy miután  elsütötték az ágyúkat az egyik oldalon, és elkezdték a manővert, hogy a másik oldalról is tüzet nyithassanak, a szél belekapott a vitorlákba, megdöntötte a hajót és a nyitott ágyúnyílásokon át betört a víz. A ellenséges, francia oldalról természetesen azt a változatot hallani, hogy ők süllyesztették el a hajót, míg egyes történészek szerint a legénység jórésze nem értette a kapitány utasításait, mert nem beszéltek angolul és ez vezetett katasztrófához. Sajnos ez utóbbi verziót nem lehet alátámasztani, mert a hajónapló csak számokat említ a legénységgel kapcsolatosan, és nincsenek megnevezve Sir George Carew és az első tiszt Roger Grenville kivételével.
A hajótestben talált 12 és 40 év közötti fiúk, férfiak maradványai jó keresztmetszetet adnak a Tudor-kori társadalom férfi népességéről. Erős, egészséges férfiak és fiúk szolgáltak a hajón, jól étkeztek, és azt is tudni lehet, hogy miket ettek. Némelyikük csontjain vitaminhiányos jelek mutatkoznak, például az angolkór jellegzetességei, ez valószínűleg az 1520-as évek éhezéseinek időszakából eredeztethető.
A maradványokon több, már gyógyult törést is találtak, például törött orrokat, de nyílütötte sérülés és izületi gyulladás nyomait is felfedezték, ami nem meglepő, hiszen ezek a férfiak egy hadihajón szolgáltak és kemény fizikai munkát végeztek.
A múzeumi tárlat másik érdekessége, hogy a legénység tagjai közül hét ember arcát rekonstruálták a maradványok alapján és ehhez a munkához törvényszéki  szakembereket kértek fel.  
A roncsban több mint 19000 tárgyat találtak, aminek nagyrésze szintén kiállításra kerül. A személyes tárgyak, mint a tengerészládák, sokat árulnak el a tulajdonosaikról. Az ácsmester, meglehetősen jómódú ember lehetett, erre utal a ládájában talált könyv, napóra és backgammon játék.  
A Mary Rose Múzeum nem csak azért különleges, mert mindenki betekintést nyerhet egy monumentális és igen kényes konzerválási folyamatba, hanem mert a rekonstruált arcok és a legénység személyes tárgyainak segítségével közel hozzák a Tudor-kort és az akkor élt emberek mindennapjait.  
A hajó szakácsa, valószínűleg harminc év körüli lehetett, 168 cm magas, erős testfelépítésű férfi. A csontjai arra utalnak, hogy munkáját többnyire hajlott háttal végezte.
Az íjász a huszas évei elején járhatott és kb. 178 centi magas volt, jófelépítésű, kifejezetten erős lábakkal. A hajóács 172 cm magas, késő harmincas férfi volt, aki izületi gyulladástól szenvedett. A legénység többi tagjával ellentétben váltóruhát is tartott a ládájában a társasjáték és a könyv mellett. 
A tűzmester valószínűleg a huszas éveiben járhatott, ennek ellenére sok rossz foga volt és 11 hiányzott közülük. Az élelmezési tiszt, 170 cm magas harmincas férfi. Erős, izmos testalkatú, jó fogakkal. Horgászathoz való úszókat találtak nála. Ez a harmincas-negyvenes férfi tiszti fokozatot tölthetett be a hajón. A fogai rosszak voltak, mint a legénység nagyrészének, csontjai pedig gyermekkorban végzett fizikai munkáról árulkodnak. Ezüst sípot találtak nála, amit a tisztek hordtak, hogy azzal hívják fel magukra a figyelmet mielőtt új utasításokat adtak a legénységnek. Erre a fiatal, huszas éveiben lévő férfire egy láda mögé szorulva találtak rá. Valószínűleg tüzér lehetett, de a csontjain az íjászokéihoz hasonló elváltozásokat is találtak. A ládájában ezüst hímzéses bőrerszény volt, GI monogrammal, és egy csonttábla ami két gyertyát tartó angyalt ábrázolt. 

A látogatók igazi "időgépbe" kerülnek, amikor betérnek a múzeumba."

Egy kutyát összeraktak a csontok szerint, egészen döbbenetes, hogy mire képesek ma már ennyi év után is:


Egészen káprázatos és élménydús nap volt, főleg a hajózás a nyílt vizen, de akár az egész! Felkerült ez is a top-utak közé.

Na, és azért még történt itt más is:
Valahogy elhúztam az időt és a kinézett vonatot elengedtem, mert annyira szép nap volt, meg fish & chips a padon ülve, meg akármi... És nem volt már több direkt vonat, csak átszállásos, meg nem is tudor már pontosan. Elég az hozzá, hogy megkérdeztem a vonat-információnál, hogy mikor lesz vonat, és hogy is kellene menni. És akkor történt, hogy készségesen elmondták, de közben még ki is nyomtatta az asszonyság, hogy melyik vonatra szálljak és majd átszállásnál melyik peron lesz és melyik vonat, stb... Tátva maradt a szám.... Beugrott az élmény, amikor Jánosházán állva az állomásfőnök fordítva mondta be, hogy melyik a bp-ről közlekedő és melyik a bp-re közlekedő vonat... Szóval no comment... Van hova még fejlődni...

És egy zárókép, ami annyira gyönyörű, hogy én magam sem hiszem el, hogy nem egy festmény, vagy netről szedett kép, hanem az én sajátom  a naplementekor és az össze-vissza változó víz-magasságot is belevéve, még a vonat előtti időből:
Ennek a csodás napnak a képeit itt találjátok: