Anglia – 9. nap. (szombat, április 27.)

A visszaút napja. Nagyon hűvös van, 5 foknál többre nem is saccoljuk. Bepakolok, elköszönök, hajnal óta játszok Alexszal nagyon jókat. Alexnak szombati úszása van, ami azt jelenti, hogy 9-kor el kell indulni. Én ráérnék később is, de ahhoz, hogy jó helyen tegyenek ki (hogy a bőröndöt ne kelljen lépcsőn vonszolni), velük kell tartsak, mert úszás után meg már nem lenne idő, tehát még mindig ez a jobbik eset. A gép fél 3 előtt megy.

Tehát bepakolunk, elindulunk, könnyű a szívem, mert minden klappol, a kicsi fiúk huncotok és viccelődnek, Jutkával jól összeborulunk még és máris ott tart, hogy de mikor jövök legközelebb. Jól esik nagyon, mondom neki, hogy nem volt olyan sima a helyzet, de megnyugtat, hogy minden oké és hogy nagyon jól csináltam, szép volt.

Irányba teszem magam, felszállok a villamosra, ami elvisz East Croydonig. Ott veszek vonatjegyet, aztán a vonat elvisz a reptérig. Nagyon hamar érek ki, még 11 sincs. pechemre és a Wizzair bénasága miatt márcsak 1,45 perc van az indulásig, amikor végre lehet chekkolni. Hosszú sor, a bőrönd megint elnyeri a HEAVY címet a 27 kilójával, a kézipoggyászom pedig olyan nehéz és úgy tele van, hogy csak remélem, hogy nem kapok rá ellenőrzést. Nagyon fáradt vagyok már, mert sok órája vagyok úton, meg amúgy is fárasztó volt ez az egy hét minden szempontból. Megteszem a szokásos körömet a dutyi shop-ban, de most megajándékozom magam egy isteni illattal is, ami a közeljövőben mindig erre az útra fog emlékeztetni.

Utolsó pillanatban írják ki, hogy melyik kapuhoz kell menni, veszek még két cukorbomba fánkot meg kávét, hogy létezzek és neki ne menjek valakinek és várom, hogy tovább lehessen lépni. Eredetileg 13:55 lett volna a kapuzárás, de akkor kezdték csak meg a beszállítást, bár inkább később, mert épp akkor szállt le a gép, ami aztán a miénk is volt. ekkor szálltak le az emberek, és mindenféle ellenőrzés és takarítás nélkül ez a gép jött is vissza. A wizzair egyébként a leggázabb társaság ebből a szempontból, ennyire rossz állapotban egyik alakulat sincs, erről tuti információim vannak – és vastagon volt a morzsa a gépen a helyemen.

De végre beszálltam, sajnos nem volt hely ablaknál. Egy nagy iskolás csapat is utazott akkor, mellém is leült egy magyar kamasz fiú, aki illedelmesen megkérdezte angolul, hogy leülhet-e, én meg mondtam, hogy szabad, ennek nagy megörült és rögtön meg is kérdezte magázva, hogy magyar vagyok-e. Az iskolás csoportoknál az az érdekes, hogy mindig minden utat végigesznek. Annak idején mi is így csináltuk, de akkor mi kirándulni még a TSZ-busszal jártunk és nem repülővel. Na elmondom, hogy ezek a repülőutat végigették az ott vásárolt chips-szel és MMS-sel, de mindig mindenből megkínált engem is.

Közben a kapitány köszöntötte az utasokat és mondott néhány információt, hogy milyen irányból jövünk (ezeket nagyon szeretem, mert amúgy nem baj, ha tudom, hogy hány országon vágtatok át éppen), hogy odakint éppen mínusz 51 fok van, kb 10 km magasságban vagyunk és vagy 850 km-mel haladunk. Gyönyörűszép ritka landolásunk van és felhangzik a taps, ami már elég ritka, legutóbb a Budapest-Róma járaton tapasztaltam ilyet lassan tíz éve.

Landolás után megint megcélzom a klót, a percek vánszorognak, de megnyugszom, hogy a bőrönd megjött épségben (mindig megsimizem ilyenkor J ), megint küldöm az sms-eket és elindulok kifelé. Az utasvárós részt nagyon gyűlölöm, mert sosincs ott olyan, akinek nagyon örülnék, ezért ott mindig pókerarccal vágtatok és már ahogy kiérek, hívom csak a taxit. Nem lett volna erőm végigmenni az emberekkel teli városon, ráadásul nagyon fülledt meleg van, a londoni 5 fokhoz képest pedig főleg. Az igazi szürke arcát mutatja a város, ezeket a hazaérkezős órákat amúgy is nagyon-nagyon utálom minden alkalommal, függetlenül attól, hogy melyik országból kerülök éppen Bp-re. A taxis csendben teszi a dolgát, hazaérek a kedvenc rómaimra hamar, ahol térdig érő fű és teljesen és hirtelen zöldbe borult környezet fogad. Hogy lassan magamhoz térjek, lassacskán el kezdem kipakolni a bőröndöt és szétválogatni a szennyest és örülni a szerzett kincseimnek, és itt nem csak a tárgyiakra gondolok…