Anglia – 1. nap. (péntek, április 19.)
Nos, ez a nap meglehetősen korán elkezdődött, főleg, hogy ez
előzőt is ezen a napon fejeztem be. Elalvás (1/2) és ébredés (3/4 3) között
mindössze valamivel több, mint kettő órácska telt el. Aki ezt már csinálta,
tudja, hogy elég kellemetlen dolog ez… Még bele sem melegedni a pizsibe és az
ágyba, máris újra át/felöltözés, ágyazás, és valami arckeresés. ½ 4-re jött a
taxi. A nagy bőröndöt az alvó házban lecibáltam a lépcsőn (elkezdtem szidni
magam, pedig előző este még jó előjelnek tűnt, hogy a bőrönddel együtt
valamivel nyomok mázsánál többet). A gond megint a magasságommal volt, ezért
cipelek mindent olyan hülyén kinézve, mert a bőrönd nemsokkal alacsonyabb
nálam, tehát megemelni üresen sem tudom túl messze a földtől. Szóval, a
szemetet még levittem, huszonykilencedszer megnéztem, hogy mindent kihúztam és
kikapcsoltam (holott a tűzhely napok óta nem volt izzásban), megvan a
beszállókártya és főleg a bankkártya és elindultam.
Fél 4 előtt a taxi már a házelőtt várt. Beszálltam és a
reptérig nem biztos, hogy nem bólintottam egy kicsit. Negyed 5 körül már
kerestem, hogy merre kell elinduljak, közben a szemem rése csak nem akart
tágulni.
Közben készültem, mert ismerős lánykája ott dolgozott, de
annyira nem láttam, hogy csak azt hiszem, hogy vele találkoztam, biztos nem
mernék benne lenni.
A poggyászfeladásnál félve (és álmosan) pislogtam a mérlegre
(32 kg-ig mehetett a maximum, mivel Wizzair-rel mentem – az egyetlen előnye ez
a társaságnak), de megállt 27
kg alatt. Öregszem, hogy a megengedett határ alatti
batyuval közlekedem! Bár easyjetnél a 20 kg-t nem volt nehéz elérni, a British
Airwaysnél pedig a 22-t szintén nem. Tehát köszönöm a Wizzairnek, a lehetőséget
és a bizonyítékot, hogy igen is tudok max. súlyhatár alatt repülni.
Ellenőriztem még a lakatot a bőröndön, és a parám egyre növekedett, hogy a
tüzijátékkal baj lesz. (Kint Jutka szerint nem lehet kapni tüzijáték gyertyát –
persze erre azóta találtam ellenbizonyítékot.) Szóval feladtam a poggyászt, és
vittem tovább a kézipoggyászomat (na á, hogy ebből is a nagyméretűre váltottam
jegyet), és megkezdtem a szokásos repülős túrámat, a hagyomány szerint. Ki
emlékszik még? Igen: Kló, Kávézó és a dutyi shoppban méregdrága illat
magamraöntése. Ezt a tevékenységet egy rámenős Citi Bankos megakasztotta (fél
5-kor hajnalban!), és egyszerűbb volt engedni neki, noha már akkor tudtam, hogy
nem fogom aktiválni a hitelkártyájukat, mert kell a francnak egy feneketlen
kút. Közben a lelki szemeim előtt már láttam előre, hogy a bőröndöt most belezik
(a tüzijáték miatt). A gépre szállva vettem észre, hogy 5.00-kor volt nem
fogadott hívásom is – máig nem tudom, honnan – tehát még idegesebb lettem.
6-kor felszálltunk (még föntről lenézek a nagyvárad téri toronyra, ami föntről
is nagyon nagy), a repülési idő 2 óra 10 perc átlagosan és általában. Borzasztó
fáradt voltam az elmúlt napok hajtása miatt, ezért valamennyit aludtam a gépen
(szokástól eltérően), valószínűleg azért, mert a hajnali óra miatt most nem
volt gyerek a gépen.
Sokadik repülés ellenére sem merem használni a repülőn a
wc-t, mert a sok hülye film miatt még mindig ott a para, hogy ott kinyírják az
embert. Hülyeség, tudom. J Emiatt minden landolás után sietősen keresem a
klotyót, amire egy országban sincs lehetőség a sok gyaloglás és
útlevél-ellenőrzés előtt – ami legjobb esetben is landolás után kb 15 perc. Újabb
para jött az ellenőrzésnél (ráadásul most először utaztam személyivel útlevél
helyett), megint felötlött előttem néhány film, és hogy milyen módon kerítik el
az embert a reptéren – engem éppen a „robbanó anyag” miatt – de a kis mocsóták
kedvéért (a szülinapi bulira) bevállaltam a tüzijátékot. A passport control-on
átmentem, a wc-s projekt is sikerült, jöhetett a következő etap, a bőröndöt
levadászni és elküldeni közben a „földetértem” sms-eket – persze megint volt
aki kimaradt. Hamarosan aztán megállapítottam, hogy bizony megint én utaztam a
legklasszabb bőrönddel, és nem a tucat számba menő rusnya feketével (lehet,
hogy praktikus, de mindenfélét aggatnak már rá az emberek, amitől azonosítani
tudják), a „kis” virágosom /igaz, hogy HEAVY cetlivel együtt/ ott vigyorgott a
futószalagon (igaz, hogy a feje tetején), hetykén virított a sok színtelenség
között. Megkönnyebbültem, mert jött ott ügyesen, és sehol security ember, meg
rendőr, és semmi letartóztatás, a bőrönd megmenekült, igaz, hogy a lakat
félúton eltűnt, de nem tűnt áttúrtnak a bőrönd.
Na, kezdtem magammal egyenesbe kerülni, és angol idő szerint
még mindig nem értük el a regge 8 órát sem. Következő nagy dolog jött,
megtalálni a buszt, ami elvisz a vonatig, aztán utána eltalálni a vonatot
(minden sikerült, egy dologra nem voltam figyelmes, hogy van lift is, nem
kellett volna a lépcsőn szerencsétlenkedni a sok kilómmal).
Minden akadály sikeresen leküzdve, Jutkával közben
értekeztem, hogy melyik vonaton vagyok, mikor találkozunk. Újabb idegeskedési
etap következett: Milyen lesz a viszontlátás. 101 forgatókönyv ment le persze
erről a fejemben (csak megint nem kértem föl a szereplőket!), és megint semmi
nem úgy történt, ahogy én azt sejtettem, vagy számítottam rá.
Érintettem már korábban, volt aki tudta is, hogy sok
szempontból volt nagy szüksem erre az útra. Egyrészt otthagytam magamból egy
(jó nagy) részt, és nem igazán találtam a helyem, amióta visszajöttem. Napi
szinten nem egy dolog fordult meg újra meg újra a fejemben, és jöttem rá arra
is, hogy sok mindent csináltam volna az utolsó félévben másként. De már késő
bánat (legalábbis egyelőre). A Két kicsi Sámuel könyv (és blog) befejezése
ezért volt nagyon fontos, mert egyrészt a felnőtt az olyan, hogy sok mindent
hamar felejt, másrészt tudtam, hogy a lezáráshoz, feldolgozáshoz nekem ez KELL,
ezért is készült el olyan nehezen – egyébként, és utolsó pillanatban.
/Csütörtök este fél 7-kor adtam még le kötésre a Corvinban, és közben háromszor
indultak be a szirénák, féltem, hogy tűzriadó lesz és ki kell menni, a Sámuelek
meg nincsenek bekötve J - de a sziréna szólt és nem kellett kimenni. Annyira
féltettem ezt a könyvet, hogy a kézipoggyászban cipeltem, hogy biztosan át
tudjam adni Jutkának, aki már nagyon vártam, mert ősszel csak egy kis ízelítőt
adtam át belőle. Ja, és láttátok, hogy a blogot is még valamikor fél 12-kor
töltögettem a bepakolás közben./
Na, de vissza Croydonba, a fél 9-es vonatot érem el, tehát
fél 10-kor érkezem East Croydonba, és ott vár Jutka és Matte, hogy menjünk
Beckenhambe. Izgulok, Jutkával ugyanolyan találkozni, mint máskor is (bár picit
jobb, mert menet közben egyébként nagyon megszerettem, bár már nem tudom, hogy
mikor történt), viszont azt rögtön látom, hogy Matte bébisége már a múlté.
Nagyon sokat nőtt, már beszélget is (két nyelven), de a nagy összeborulás
elmarad, fáj is. Huncotkodik, és vicces, tehát lehet, hogy megismer… (?). Nem
tudom, erre később sem találom meg a választ. De közben tudom, és emlékeztetem
magam, hogy mit várok, elhagytam. Ez az elhagyás-érzés nem változik bennem,
százszor köszöntem el, köszöntem meg és játszottam le mindent, ez továbbra is
megvan. Szóval Matte nincs elájulva tőlem. Ezt be kell lássam. Hazaérünk, jön a
következő kör. Mama örül – én is neki, és jön a para, hogy vajon Edit milyen
lehet. Matte szalad befelé, hogy engem mutasson be, én húznám az időt, és inkább a bőröndöt taszigálnám, de
nincs mit tenni, össze kell ismerkedni. Megtörténik, normálisnak tűnik,
oda-vissza méregetjük egymást, szerencsére Mattet baromira érdekli a bőröndöm,
hamar rájön, hogy ajándékot rejt – és ki is használom, előadom, hogy hoztam
Túró Rudit. J
A férfiakat, mégha éppen csak aznap töltik is a 3. évüket, a hasuknál meg lehet
fogni. Ezt bizonyított. Hármat (!) magába pakol és áll a bőrönd fölött, hogy
akkor az ajándék? Előkotrom a háztartási kekszet, a magyar almát, az
ételizesítőt, a piros aranyat, a téli szalámit, vaníliás cukrot, a tüzijátékot!
J
Szóval alakulnak a dolgok, elmegyünk még vásárolni és
egyeztetünk a két nappal későbbi nagy szülinapi partyra.
3 után elmegyünk Alexért az iskolába, és mivel délelőtt már
befürödtem a nagy találkozás magasztos pillanatának elmaradásával, a
várakozásomat erősen lejjebb szállítom. Jön kicsi Alex, aki már nem is annyira
kicsi, és egy pillanatra megtorpan előttem és felcsillan a szeme, de többet nem
lehet nála elkapni és nem is akarok belemagyarázni, mindenesetre ő legalább már
hagyja magát megölelni és csillog a szeme.
Hazamegyünk, hogy kezdődjön az ünnepség, Matte aznap 3 éves,
Alex pedig egy gyenge hónapja töltötte az 5-öt. Matte durcás és cumival a
szájában közli, hogy „nemakajomszüjinap!!!; nemakajomtojta, nemakajomajándék” –
de azért valamivel később megbékél, és az ajándékokat kibontja, Alex is kap még
egy kisebbet, meg tőlem is most kapják meg. Az ajándékoktól már most nem lehet
mozdulni./Nekem közben eszembe jut valakinek az első szülinapos képe, hogy
legalább ilyen fejjel nézi a tortát, ahogy most Matte – és jól elnevetem magam,
mert hiába a felnőttek izgalma, meg készülődése, a picurkák még kicsik, és ha
épp olyanjuk van, tesznek magasról a gyertyára meg a tortára./
Délután még játszunk kicsit, de nagyon óvatos vagyok, csak
annyit teszek, amire „engedélyt” kapok a kicsiktől. Baromi nehéz bemérni a
helyemet, felnőttekkel és gyerekekkel szemben is, mert már nem tartozom ide,
egyértelmű, hogy nem hozzám igazodnak – ezért igyekszem is elkerülni minden
fegyelmezési helyzetet; közben mindent tudok, hogy mi hol van, mi hogy működik,
stb. Enyhe jóérzés, hogy amit én valahova tettem, vagy kialakítottam a helyét,
az most is ott van. Miután túljutok az egoizmusomon, kezdem ésszel (de szívvel
nem) elfogadni, hogy minden a rendjén van, mert ahogy engem annak idején nagyon
hamar elfogadtak a csimóták, az történt most is, tehát új szerepet, vagy helyet
kell találjak magamnak, hogy azért valamennyire emlékezzenek rám legközelebb
(ha lesz ilyen), de abban a kapcsolatban már sosem leszünk semmilyen szinten,
mint annak idején. Délután valamihez megemelem Mattet és fájó pont, hogy már
nem csinálja azt, amit annak idején szokott, hogy automatikusan belefúrja az
arcát a nyakamba, az más kérdés, hogy ahogy elnézem a következő napokban, ez a
kicsi manó nincs tutujgatva, hogy aztán mi jön előbb az igény, és úgy a szokás,
vagy a szoktatás és úgy az igény – nem tudom. De hiányzik.
Este kavargó gondolatok ezrével alszom el a fagyos levegőjű
szobában (ami most a vendégszoba, ez volt régen Robert játszószobája – a padlás
közben elkészült neki moziszobának). Rettenetesen fázom, dupla pléd van a
lepedő alatt, dupla paplant húzunk és még két pléd kerül rám. Az idő tényleg
megszépítette az időt, nem emlékeztem már, hogy mennyire lehet ott fázni
éjszaka.
A nap summája valahol ott van, hogy bár tudtam, hogy nehéz
lesz ez érzelmileg, mégsem gondoltam, hogy ennyire; és egyelőre nagyon
távolinak tűnik a visszaút időpontja…