Kosztolányi Dezső: Boldogság

Kosztolányi Dezső: Boldogság

- Nézd — figyel­mez­te­tett Esti Kor­nél -, mind­nyá­jan ábrán­do­zunk arról, hogy vala­mi­kor bol­do­gok leszünk. Mit kép­ze­lünk el ilyen­kor? Több­nyire valami állan­dót, szi­lár­dat, tar­tó­sat. Pél­dául egy kas­télyt a ten­ger part­ján, ker­tet és csön­det körötte, egy nőt, gyer­me­ke­ket, csa­lá­dot, eset­leg pénzt vagy dicső­sé­get. Ezek csa­csi­sá­gok. Az ilyen képek kis­ko­runk­ban jelen­nek meg előt­tünk. Igaz, ma is meg­je­len­nek, ha a bol­dog­ság­ról kép­zelő­dünk, mert igazi és éber álma­ink­ban min­dig cse­csemők mara­dunk. A mese ez, az örök és lég­üres mese. Ennek a kas­tély­nak, akár a mese­beli kas­tély­nak, nincs terv­rajza, átírási költ­sége, adó­lapja. A nő, akit magunk elé fes­tünk, test­te­len és lélek­te­len, nem is vagyunk vele sem­mi­féle viszony­ban. A gyer­me­kek, aki­ket álmo­dunk, sohase beteg­sze­nek meg kanya­ró­ban, és sohase hoz­nak haza rossz bizo­nyít­ványt. A dicső­ségről pedig nem mer­jük meg­ál­la­pí­tani, hogy a való­ság­ban nagyobb­részt a kiadók­kal való tár­gya­lá­sok­ból áll, melyek annyira föl­iz­gat­nak ben­nün­ket, hogy később ebé­delni se tudunk.

Szó­val ezek a képek tar­tal­mat­la­nok, és ezért csábítók.

Ter­mé­sze­te­sen, van bol­dog­ság. De az merő­ben más. Magam is emlék­szem néhány bol­dog per­cemre. Hogy mikor vol­tam leg­bol­do­gabb? Hát elbe­szél­he­tem, ha akarod.

Egy-két évvel ezelőtt, októ­ber végén nagy útra kel­lett men­nem. Este cso­ma­gol­tam, és lefe­küd­tem. Vona­tom reg­gel indult. Nem tud­tam aludni, noha már több álmat­lan éjszaka volt mögöt­tem. Hány­ko­lód­tam a pár­ná­kon. Egy­szerre a hátam köze­pén nyi­lal­lást érez­tem. Meg­mér­tem magam. A hőmérő lázat muta­tott. Sok min­dent adtam volna, ha ezt az uta­zást elha­laszt­ha­tom. De nem lehe­tett. Ami­kor meg­vir­radt, bal­sej­te­lem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucs­kos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsi­ja­i­val ked­vet­le­nül vára­ko­zott rám. Kongó folyo­sóin senki se járt, fül­ké­i­ben is csak elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az egész sze­rel­vényt elát­koz­ták volna. Magá­nyos sza­ka­szom­ból néz­tem a füs­tölgő mező­ket. A levegő fekete volt, az ország­utak sár­gák. Vala­me­lyik állo­má­son egy mezít­lá­bas paraszt­fi­úcska végig­sza­ladt a kocsik mel­lett kan­ná­já­val meg a poha­rá­val, s a sza­kadó eső­ben ezt kiál­totta: „Friss vizet tes­sék.“ Élet­unt kalauz vizs­gál­gatta kör­uta­zási jegye­i­met. Köszö­nés helyett sóhaj­tott. A lidérc­nyo­más a hatá­ron túl is foly­ta­tó­dott. Elha­gyott pálya­ud­va­rok gurul­tak elém. Malac­lopó köpeny­ben valami vörös orrú, szem­üve­ges oszt­rák ifjonc meredt rám hosszan, s én is őrá. Egy macska sur­rant be az állo­más­fő­nök szo­bá­jába, mintha látni se akarna. Sovány asszony állt egy ecetfa mel­lett, s szok­nyáit fújta a szél. Német­or­szág­ban kis­di­á­kok men­tek az isko­lába, vagy jöt­tek onnan, köny­vek­kel, rajz­tömb­bel, fejes­vo­nal­zó­val. Mint­hogy sem­mit sem ettem, időér­zé­kem elve­szett. Nem tud­tam, reg­gel van-e vagy dél­után. Egyéb­ként az uta­zás szó­ra­koz­tatni szo­kott. Az éle­tet látom mint képet és szín­já­té­kot, tar­tal­má­tól meg­fosztva, leegy­szerű­sítve. Ezút­tal azon­ban az élet két­ség­be­ej­tett az üres kere­te­i­vel. Min­den és min­denki cél­ta­lan­nak és kiet­len­nek tet­szett, az oszt­rák ifjonc, a macska, a sovány asszony a szél­ben, a német isko­lás­fiúk is, első­sor­ban pedig én magam. Eszembe jutot­tak bal­si­ke­reim és bűneim. Önvád mar­can­golt. Éjjel a hosszú háló­ko­csi­ban csak én vál­tot­tam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér szí­nész­nek lát­szott, gúnyo­san kívánt jó éjsza­kát, mintha már előre elha­tá­rozta volna, hogy első álmom­ban borot­vá­val vágja át a tor­kom. Min­den­esetre dupla adag alta­tót vet­tem be. Órá­kig fél­éb­ren hall­gat­tam a vonat zaka­to­lá­sát, aztán elalud­tam. Ordítva riad­tam föl. Tapo­ga­tódz­tam a sötét­ben. Nem tud­tam, hová kerül­tem. Tor­kom, orrom kiszá­radt. A fűtő­tes­tek afri­kai hősé­get árasz­tot­tak. Vala­mit magamra kap­tam. Kitá­mo­lyog­tam a folyosóra.

Ebben a pil­la­nat­ban kezdő­dött az a bol­dog­ság, melyről beszél­tem, az a bol­dog­sá­gom, mely­nél eddig soha­sem volt tel­je­sebb és különb. A vonat vad­re­gé­nyes, feny­ves koszo­rúzta hegyek közé kanya­ro­dott. Esett a hó. Kép­zeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meg­le­pe­tés vagy aján­dék az égből, s kisü­tött a nap. Csil­logó reg­gel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgy­ben. Vet­tem a bőrön­dö­met, kiszáll­tam. Behaj­tat­tam a városba. Kacagó gyer­me­kek az isko­lába menet hógo­lyók­kal dobá­lódz­tak. A ház­tetők fehé­rek vol­tak. Lám­pák égtek az eme­le­te­ken. Vil­la­mo­sok csen­gettyűz­tek, merő­ben isme­ret­len han­gon, mint a kará­cso­nyi angya­lok. Öröm dobog­tatta a szí­vem. A leg­jobb foga­dó­ban száll­tam meg. Ked­ves tisz­te­let­tel, nagy meg­be­csü­lés­sel fogad­tak. Erké­lyes szo­bát nyi­tot­tak szá­momra, potom áron. Fehér hajú, bóbi­tás szo­ba­lány lépett szo­bámba. Hal­kan beszélt. Két kan­csó meleg vizet hozott. Oda­áll­tam az ablak­hoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom med­dig, száj­tátva bámul­tam a vidám, gyer­mek­kori hóesést. Ennyire még soha­sem örül­tem annak, hogy a föl­dön vagyok és élek. Az élet­nek újra értelme lett. Lenn, a lan­gyos kis étte­rem­ben reg­ge­liz­tem. A vil­la­nyok, melye­ken szí­nes sap­kák vol­tak, fényt szór­tak patyo­lat terítőmre. A falon egy csa­ládi inga­óra járt. Vajat, mézet tet­tek elém. Lágy­to­jást is ettem, pedig azt külön­ben utá­lom. Min­den nagy­szerű volt, min­den cso­dá­la­tos, min­den kívá­na­tos, magya­ráz­ha­tat­la­nul és kife­je­zés­te­le­nül szép.

Tehát ekkor vol­tam leg­bol­do­gabb éle­tem­ben. Hogy miért? Annak meg­fej­té­sét rátok, lélek­elemzőkre bízom. Én nem törő­döm az elnyo­mott és föl­sza­ba­dult okok­kal, a tudat­ta­lan és tudatelőt­tes jel­ké­pek­kel. Nem óhaj­tom magam föl­bon­col­gatni, amíg élek. Hadd marad­jon az, ami vagyok, zárt, egész és tit­kos. Okoz­zon nekem ezután is ilyen ért­he­tet­len gyöt­rel­me­ket és örö­mö­ket. Halá­lom­mal pedig tel­je­sen sem­mi­sül­jön meg, mint valami föl­bon­tat­lan levél. Hidd el, ez töb­bet ér min­den tudás­nál. Mind­össze oda aka­rok kilyu­kadni, hogy a bol­dog­ság csak ilyen. Min­dig rend­kí­vüli szen­ve­dés tövé­ben terem meg, s épp­oly rend­kí­vüli, mint az a szen­ve­dés, mely hir­te­le­nül elmú­lik. De nem tart sokáig, mert meg­szok­juk. Csak átme­net, köz­já­ték. Talán nem is egyéb, mint a szen­ve­dés hiánya.