"Bizonyára sokan ismerik Thomas Mann Mario és a varázsló című novelláját, amelyben egy meglehetősen rosszindulatú pofa hipnotizál embereket, többek között arra, hogy táncoljanak. A közönség élvezettel engedelmeskedik, komoly férfiak és nők ropják hipnózisban. De egy római úr – akiről Thomas Mann azt írja, hogy kiáll az emberiség becsületéért – kijelenti, hogy őt ez az ember nem fogja hipnotizálni, ő nem fog a szuggesztiójára táncolni. Ezért elkezdődik egy küzdelem közte és a hipnotizőr között, amely elég sokáig tart, de a római úr ellenállása lassan gyengülni kezd, és végül elkezd táncolni, valami rettenetes megkönnyebbüléssel, hogy nem kell tovább harcolnia. Mann ezzel azt üzeni nekünk, hogy csak tagadáson nem lehet szilárdan megállni, kell lennie egy „igen”-nek is. Nem elég azt mondani, hogy nem akarok Portugáliában élni, nem akarok Lajos felesége vagy Zsuzsa férje lenni, nem akarok ennél a vállalatnál dolgozni. Ha nincs „igen”, a döntések és választások bukása majdnem bizonyosra vehető. A tagadás, a nemet mondás lehet a kezdete egy változtatásnak, de ha csak el akarunk valahonnan menekülni, ha csak ki akarunk szabadulni egy adott mintából vagy helyzetből, de nincs, amire igent tudunk vagy akarunk mondani, akkor a választások és döntések végül kudarcba fognak fulladni, és a helyzetek megismétlődnek." 

Popper Péter: Szerelemről józan nappalon