Halál Velencében

Halál a Jurányiban...

Két napja tudom, érzem, hogy nekem ahhoz nincs se energiám, se türelmem, se erőm, hogy elviseljem más nehezét. Hagyjon mindenki békén, itt tartok jelenleg. Belefulladok a munkahelyi kötöttségekbe és az extrák terheibe. Nekem kellene kimászni mindből, sorban pontot tenni mindnek a végére. Elég a sajátom, senkiéből nem kérek pluszba. Ma reggel úgy elbambultam, hogy a Corvin megálló után csak azt hallottam, hogy Arany János utca következik... Ijesztő. Rémisztő.

Ezt a jegyet július közepén vettem meg. Nagyon vártam egy hasonlót, illetve valamilyen visszatérést, mert a színházi életből és a deszkákról hiányzik Kulka János. A jegyre közben nem volt vevő, ugyan drága is és irreális is, közben meg nem megy ki a fejemből egy rövid Kulka cikk, amiből leginkább az ugrál a lelkemben: ELFELEJTETTEK. Lehet, hogy befotóztam, majd megnézem.

Délután negyed négy körül elkezdtem lehiggadni vagy belesüppedni abba, hogy ma mégis megyek színházba. Egy rész, egyetlen óra időben otthon leszek, még pótolhatok is ezt-azt, nem lesz túl késő, stb ez most nem az a kategória azért, hogyha nem veszik meg, hagyom elveszni. Jó hely, 3. sor. (Ami amúgy az 5.) Más kérdés, hogy annyi munka ömlött rám pluszba, hogy negyed 7-kor sietve hagytam el az irodát... tehát nem is volt időm tovább lelkizni.

https://orlaiprodukcio.hu/hirek/kulka-velenceben

Havas hegyek között egy férfi mozdul a szállodai szobában. A karmester megszokott rutinnal készülődik az esti koncertre. Múlnak a percek, türelmesen várja a taxit. Az idő egyre lassabban telik, s nem jön érte senki. A korábban megnyugtató, otthonos egyedüllét egyre idegenebbé válik számára - valami megváltozott.

Kulka János 2006-ban hangoskönyvben mondta fel Thomas Mann Halál Velencében című regényét, melyben egy idős professzor egy velencei utazás alkalmával szembesül személyisége eleddig rejtett oldalával, amely arra készteti, hogy szembenézzen eddigi életével.

Az előadás különféle színházi műfajjal kísérletezik: egyszerre performance, hangjáték és monodráma, amelyben az élet, a színház és az irodalom szétválaszthatatlanul összefonódik és sajátos viszonyba lép egymással.

Kulka János személye több generáció számára fogalom. Egyéni formátumú alkotóművész, összetéveszthetetlen stílussal és karizmával. 58 éves, amikor az életében egyik napról a másikra minden megváltozik. Az események óta ez az első alkalom, hogy egyedüli szereplőként lép színpadra.

3/4 7-re odaértem, GPS nélkül nem biztos, hogy sikerült volna. 😅😉
Nagyon durva volt, mert amikor bementünk, a talpát láttam meg először, erre nem számítottam. (Semmit se nagyon olvastam vagy néztem meg előre.) Csak bámultam a színpad előtt elhaladva.
A fotó nem lett jó, mert több tucat ember zavart meg, a bácsi meg egyszerűen nem mozdult, így az ő feje van a bőröndökön. 🙈


Nagyon más közönség volt, mint más helyeken, nem csoda, hogy senki nem vette meg a fb-on... jó fele köhögött, rám is rám jött már egy krákogás, érdekes volt, hogy mennyire nem tűnt fel sokaknak, hogy már az ágyon fekszik. (Közben aztán el is sötétítették.)
Nagyon izgultam végül, mert mindig olyan Hat hét hát táncosan van előttem...


Mit mondjak, belehaltam és elsírtam magam. Hazafelé legszívesebben egy sátrat húztam volna körém, mert rohadtul zavartak az emberek.
Nem is tudom mit írjak, de végtelenül megindító. Érdekes a műfaj, nem is volt könnyű beleilleszkedni, hogy látok valakit egy szituációban, hallom a régi hangján felolvasni. Aztán működni kezdett én meg már láttam, hogy zuhanás lesz. 
Nem azért nem akartam ma megnézni, mert nem érdekelt, hanem ezt nem akartam még pluszba magamra húzni. 
Szóval az járt és jár a lelkemben, hogy ezt hogy bírta megcsinálni, elvállalni és kiállni. Ez az ember fiatalon és egészségesen is folyton azon vívódott és szorongott, hogy szeretik-e, tetszik-e, amit csinál. Ezt a darabot ebben a térben eljátszani 20 évvel ezelőtt is kemény lett volna... 
Sajnos a betegség a testét is oda-vissza megtépkedte. Szemmel láthatóan.  Szívszaggató látni. Annyira megkérdezném, hogy bírja, milyen ez onnan... hogy és honnan van ennyi ereje is... hogy nem dobta el...?
A vége végképp egy halál, szószerint olyan érzésem van, hogy iott temettük el, ez egy utolsó tiszteletkör, levezető kör vagy nem is tudom minek hívjam...
Ő olvas fel, kijön a nézők elé, még közelebb... vègignéz mindenkin, jó egy órája van síri csönd, apró mocorgás és cukorka zizegése, csak az köhög, akinek már különben mindjárt annyi...
Föligazgatja a szemüvegét, fölcsapja a könyvet és olvas, ahogy sikerül... Én pedig elsírom magam vele szemben, de nem a sajnálattól, hanem TISZTELETből, SZERETETBŐL, HÁLÁból... és valahol dühből is, hogy miért így lett...



Vége. Keményen tapsolunk, alig van koordinációnk a két tenyerünk egymáshoz közelítéséhez felindultságunkban...
És azt érzem, hogy legszívesebben felállnék és a földig hajolnék előtte... A Nemzet Színésze előtt, az ember előtt, aki ezt végig tudja így csinálni. 🙏🎭🫶