Gyereknapra... miénk a felelősség...
"Ha odalököm a gyereket az elektromos bébiszitter karjaiba – valamilyen képernyő elé –, hogy egy kis nyugalmam legyen, miközben ő is 'jól szórakozik', hiszen 'imád' televíziót/laptopot nézni, a következő folyamatok játszódnak le: először is: mivel nem tud különbséget tenni belső és külső kép között, képéhsége odaköti őt a képernyő elé. Úgy érzi, hogy ez az amit ő úgy szeret. A sorjázó képek felszabadító, vigasztaló, gyógyító fürdője. Csakhogy a képernyők képei olyanok a kisgyerek képéhsége számára, mint kutyának a gumicsont. Boldogan kap utána, és nem tudja kiereszteni a foga közül, de végül is semmi rágnivalót, semmi táplálót nem talál rajta, semmiféle levet-velőt nem tud kiszürcsölni belőle. Illúzió. Átverés. A kisgyerek testmozgás közben dolgozza fel élményeit, és építi be ezeket személyiségébe. Azt is tudjuk, hogy a mozgás emeli az endorfinszintet – vagyis hozzájárul a gyerek képességeinek kibontakoztatásához, fejlődéséhez. A képernyők testileg is lecövekelik, mozdulatlanságra kényszerítik a gyereket. A feldolgozás, a beépítés, a fejlesztő elsajátítás már a testi szinten leáll. Ezenkívül a megjelenő külső kép blokkolja a belső képkészítést. A kisgyerek azt hiszi, hogy ez ugyanaz, mint amit ő úgy szeret, mint ami olyan jólesik neki, mint ami megkönnyebbülést hoz számára – tudniillik a belső képek áramlása. De a feldolgozás nem történik meg."
Dr. Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák