"A társas világ akkor alakul a legrosszabbul – némi költői túlzással és általánosítással – ha az embernek irreálisan magas és törékeny önértékelése van.
Egy irreálisan magas és instabil önértékelésű ember a leghajlamosabb a konfliktusokat agresszióval megoldani. A stabil, reális önértékelés, önbecsülés döntő módon járul hozzá a kapcsolatok minőségéhez.
John McEnroet, egy nagyon érdekes ember, zseniálisan tudott teniszezni, és hihetetlen sok balhéja volt a pályán, meg azon kívül is. Egyszer egy riporter kérte tőle, hogy mondja meg, miért volt ennyire kibírhatatlan, miért törte el kétmeccsenként az ütőjét, vágta hozzá a hálóhoz, bíróhoz...stb.
Ez idősebb korában volt, már tudott reflektálni magára, s azt mondta: “Tudja, engem úgy neveltek, hogy te vagy a legjobb. Neked kell lenni a legjobbnak, mert te a McEnroe családba születtél, én vagyok az apád, anyád se piskóta, úgyhogy fiacskám, odamész és lerendezed ezt a Wimbledont.
Amilyen sokat köszönhetek ennek a teljesen irreálisan magas önértékelésnek, meg a háttérnek, ami miatt ez kialakult, annál több problémám is lett emiatt.
Most képzeljük el, hogy maga teniszezik velem, ha nem gondolja magát a legjobbnak, akkor maga nem fog ütőket dobálni, ha rosszul játszik.
De én magamat annak tartottam, ezért ha rosszul játszottam, az elviselhetetlen volt. Mindig dobáltam az ütőt, ha nem az derült ki, hogy tényleg én vagyok a legjobb.”
Az instabil és magas önértékelés a környezet számára katasztrofális. Az instabil és gyönge önértékelés meg az egyén számára az.
Szeretnék itt akkor egy pöttyös misés történetet elmondani. Játszottam a gyerekekkel, azt mondtam nekik: „Kérlek szépen, gyerekek, mondjátok meg nekem, hogy melyek azok a mondatok, amelyeket szívesen hallotok otthon.” Ez nagyon érdekes, mindig a szülők is ott vannak, meg a gyerekek is.
Jelentkezett egy kislány, az első sorban ült, körülbelül 5-6 éves lehetett: „Én azt a mondatot szeretem nagyon hallani, mikor rajtam van a királykisasszonyos ruhám azzal a nyaklánccal és apa azt mondja: te vagy a leggyönyörűbb a világon. Én ezt a mondatot szeretem hallani.” Nagyon jópofa volt. A misén odamentem ehhez a családhoz és kezet fogtam az apával, hogy ez mennyire jó!
Mondtak mindenféle nagyon kedves dolgokat ezek a gyerekek. Elgondolkoztam, hogy melyek azok a nagyon fontos mondatok, amelyek egy egészséges önbecsüléshez, önértékeléshez, egy önazonosságtudathoz fontos, hogy elhangozzanak.
Mondok pár példát: “Akarom, hogy legyél.” vagy “De jó, hogy vagy.”
„Szeretlek téged.” Tudjátok, hálásak lehetünk a nőknek, akik megtanítják a pasiknak, hogy ezt fontos kimondani. Mindenféle olyan mondat, amiben azt fejezi ki a másik felénk, hogy „értékes vagy”.
Aztán nagyon fontos mondat: „Kérlek, ezt ne tedd, mert fáj”. Nagyon lényeges, hogy kimondjuk, kérlek, ezt ne tedd, mert fáj nekünk.
Mikor már kezdünk nagyobbak lenni, kialakul egy kimondott vágyunk is, hogy „Nem kell, hogy sokat mondj, de az legyen igaz”. Legyen igaz és őszinte, amit kimondunk.
Fontos, hogy ki tudjam mondani, hogy „Bocsáss meg”. E nélkül el sem tudok képzelni reális önértékelést, önbecsülést, önazonosságot.
Ezenkívül a „nagyon köszönöm neked”, hallatlanul értékes mondat.
Elérkezik az életünkben valamikor egy pont, jó esetben a felnőttkor elején. Ekkor tudatosul, hogy nem mondták eleget nekem, hogy jó, hogy vagy, szeretlek. Hogy gyönyörű és értékes vagy. Az is lehet, hogy nem voltak elég őszinték.
De rájöhetek arra, bár nem hallottam ezeket a mondatokat, de ha én mondom ki őket, az rám nézve ugyanannyi haszonnal jár.
Az életnek van egy gyönyörű titka. Amikor ezeket elkezded kimondani, valami átjár téged. Ezeknek egy kapcsolatban, őszintén kimondva, ereje van.
Lehet növekedni úgy, hogy hiányaink vannak."
Részlet Pál Feri 2009. 10. 6-i előadásából. Hallgasd meg a teljes hanganyagot: http://bit.ly/2ebtjj6
Egy irreálisan magas és instabil önértékelésű ember a leghajlamosabb a konfliktusokat agresszióval megoldani. A stabil, reális önértékelés, önbecsülés döntő módon járul hozzá a kapcsolatok minőségéhez.
John McEnroet, egy nagyon érdekes ember, zseniálisan tudott teniszezni, és hihetetlen sok balhéja volt a pályán, meg azon kívül is. Egyszer egy riporter kérte tőle, hogy mondja meg, miért volt ennyire kibírhatatlan, miért törte el kétmeccsenként az ütőjét, vágta hozzá a hálóhoz, bíróhoz...stb.
Ez idősebb korában volt, már tudott reflektálni magára, s azt mondta: “Tudja, engem úgy neveltek, hogy te vagy a legjobb. Neked kell lenni a legjobbnak, mert te a McEnroe családba születtél, én vagyok az apád, anyád se piskóta, úgyhogy fiacskám, odamész és lerendezed ezt a Wimbledont.
Amilyen sokat köszönhetek ennek a teljesen irreálisan magas önértékelésnek, meg a háttérnek, ami miatt ez kialakult, annál több problémám is lett emiatt.
Most képzeljük el, hogy maga teniszezik velem, ha nem gondolja magát a legjobbnak, akkor maga nem fog ütőket dobálni, ha rosszul játszik.
De én magamat annak tartottam, ezért ha rosszul játszottam, az elviselhetetlen volt. Mindig dobáltam az ütőt, ha nem az derült ki, hogy tényleg én vagyok a legjobb.”
Az instabil és magas önértékelés a környezet számára katasztrofális. Az instabil és gyönge önértékelés meg az egyén számára az.
Szeretnék itt akkor egy pöttyös misés történetet elmondani. Játszottam a gyerekekkel, azt mondtam nekik: „Kérlek szépen, gyerekek, mondjátok meg nekem, hogy melyek azok a mondatok, amelyeket szívesen hallotok otthon.” Ez nagyon érdekes, mindig a szülők is ott vannak, meg a gyerekek is.
Jelentkezett egy kislány, az első sorban ült, körülbelül 5-6 éves lehetett: „Én azt a mondatot szeretem nagyon hallani, mikor rajtam van a királykisasszonyos ruhám azzal a nyaklánccal és apa azt mondja: te vagy a leggyönyörűbb a világon. Én ezt a mondatot szeretem hallani.” Nagyon jópofa volt. A misén odamentem ehhez a családhoz és kezet fogtam az apával, hogy ez mennyire jó!
Mondtak mindenféle nagyon kedves dolgokat ezek a gyerekek. Elgondolkoztam, hogy melyek azok a nagyon fontos mondatok, amelyek egy egészséges önbecsüléshez, önértékeléshez, egy önazonosságtudathoz fontos, hogy elhangozzanak.
Mondok pár példát: “Akarom, hogy legyél.” vagy “De jó, hogy vagy.”
„Szeretlek téged.” Tudjátok, hálásak lehetünk a nőknek, akik megtanítják a pasiknak, hogy ezt fontos kimondani. Mindenféle olyan mondat, amiben azt fejezi ki a másik felénk, hogy „értékes vagy”.
Aztán nagyon fontos mondat: „Kérlek, ezt ne tedd, mert fáj”. Nagyon lényeges, hogy kimondjuk, kérlek, ezt ne tedd, mert fáj nekünk.
Mikor már kezdünk nagyobbak lenni, kialakul egy kimondott vágyunk is, hogy „Nem kell, hogy sokat mondj, de az legyen igaz”. Legyen igaz és őszinte, amit kimondunk.
Fontos, hogy ki tudjam mondani, hogy „Bocsáss meg”. E nélkül el sem tudok képzelni reális önértékelést, önbecsülést, önazonosságot.
Ezenkívül a „nagyon köszönöm neked”, hallatlanul értékes mondat.
Elérkezik az életünkben valamikor egy pont, jó esetben a felnőttkor elején. Ekkor tudatosul, hogy nem mondták eleget nekem, hogy jó, hogy vagy, szeretlek. Hogy gyönyörű és értékes vagy. Az is lehet, hogy nem voltak elég őszinték.
De rájöhetek arra, bár nem hallottam ezeket a mondatokat, de ha én mondom ki őket, az rám nézve ugyanannyi haszonnal jár.
Az életnek van egy gyönyörű titka. Amikor ezeket elkezded kimondani, valami átjár téged. Ezeknek egy kapcsolatban, őszintén kimondva, ereje van.
Lehet növekedni úgy, hogy hiányaink vannak."
Részlet Pál Feri 2009. 10. 6-i előadásából. Hallgasd meg a teljes hanganyagot: http://bit.ly/2ebtjj6