Pár hete kaptam egy meghívót, elfogadtam a meghívást és kivettem egy nap szabadságot mindkét munkahelyemen. És jól tettem. A reggelem békében indult, itthon reggeliztem és ittam egy kávét a mára választott bögréből. Jól választottam. Csodálatos napom volt, érzékeny, sírós, szeretgetős, hálás, szabad és eltökéltbe hajló. Pár napja megosztottam egy régebbi kis beszélgetést Sacival, már az is nagyon hangolt. Célok kellenek és muszáj lépni, tenni... Szabad(abb) életre és értelmes munkára vágyom. Másra is, de ez a kettő abszolút prioritást élvez most. Ha ezek rendben lesznek, jöhet a többi is. Sokszor elmeséltem, de érdemes újra és újra, magamnak is, hogy amikor 2017. november 27-én az első munkanapom elkezdődött az EMMI-ben, az úgy történt, hogy a portán negyed 8-kor valaki kinyújtotta a kezét felém: Szia, Monspart Saci vagyok... előbb jutott el az agyamig a hangja, mielőtt rájöttem, hogy itt áll előttem az a nő, akiről annak idején az Ifjúsági Magazinban olvastam először és j