Oly régen állunk már a színpad szélén, Szívünkben hordjuk minden bánatunk. Mint néma angyalok, ha testet öltenek, S nem tudjuk még, hogy mit kell játszanunk. Hol vannak már az édes tündérálmok? Ártatlan gyermekkorunk véget ért. Tükréből ismeretlen arc néz vissza ránk, S lelkünkben ég az olthatatlan szenvedély. Miért kell, hogy játsszunk, magasra szálljunk A csillagok felé, képzelt szárnyakon? Miért kell a színház, a megváltó szerep, Hogy megtaláljuk önmagunk a színpadon? Mint néma angyalok, a földön járunk, Elfojtott vágyainktól szenvedünk Mint börtönében vergődő szabad madár, Szorong a lelkünkben az énekünk. Oly régen várjuk már, hogy édes álmunk, Mint szép mesében, végül teljesül. Eljő a nagy varázsló, pálcájával int nekünk És az elveszített kulcs előkerül. Miért kell, hogy játsszunk, magasra szálljunk A csillagok felé, képzelt szárnyakon? Miért kell a színház, a megváltó szerep, Hogy megtaláljuk önmagunk a színpadon? Miért él a vágy, hogy másokká váljunk, Ez itt a kérdés, a választ